Slide 1

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 2

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 3

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 4

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 5

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 6

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 7

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 8

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 9

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 10

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 11

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 12

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 13

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 14

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 15

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 16

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 17

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 18

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 19

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 20

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 21

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 22

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 23

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 24

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 25

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 26

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 27

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 28

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 29

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 30

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 31

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…


Slide 32

Te rongyos élet…
Az elemzések azt mutatják, hogy a gyógyszeripari propaganda,
és az antidepresszánsok napi rutinszerű pszichiátriai
alkalmazása ellenére tudományosan nem igazolható az
Az ember
biológiai szervezete,
orvosi kutatások
szerint körülbelül
évnyi időtartamig
antidepresszánsok
hatásossága
depresszióban.
A 140
tudományban
biztosítaná
életbeneredmény
maradásunkat.
Ez a mi nézőpontunkból
azt jelenti, hogy egészségünk
a negatív
is eredmény,
és az antidepresszánsok
a
természeti adottságként kapott része, egyszerűen az élet következtében elfogy. Átlagos
vizsgálatok kb. 50%-ban hatástalannak mutatkoznak.
élettartamunk azonban, még a nálunknál emberségesebb társadalmakban is csak a felét teszi
Jogos
a kérdés,
hogy lehet
ezeket
a szereket „természetes kopásán”
ki ennek
a lehetséges
élettartamnak,
amiakkor
azt jelzi,
hogy egészségünket
törzskönyvezni
forgalmazni?
túl, annak
ellenére, hogy aés
biológiai
kórokozók egészségpusztító hatásainak túlnyomóan nagy
„Az
álom,
mely
a
gyermek
szemére
száll - tudja valaki, honnan jön?
A válasz
az,valami
hogymás
a gyógyszer-törzskönyvezési
szabályok nem
részét már
kivédtük,
is „fogyasztja”.
Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a
megnyelven
a tudományos
vizsgálat kritériumainak,
ugyanis
Ez a felelnek
közgazdasági
egészségfogyasztásnak
nevezhető művelet
okozzaaaz új típusú
szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a
betegségeket.
másként
úgy
is jön,
nevezhetünk,
hogy nemcsak
egészségtermelés,
szabályok
szerint
a
gyógyszerhatóságok
nem
vizsgálják,
hogy hanem
bűbájosság
kétAmit
félénk
rügye. Onnan
hogy megcsókolja
a gyermek
egészségfogyasztás,
azaz betegségtermelés
is zajlik
társadalmainkban.
szemét.
cáfoló eredményű
vizsgálat születik,
csupán
megelégszenek
AA„betegségtermelésnek”,
vagy
egészség
vagyon
fogyasztásnak
alapvetően
mosoly,
a gyermek
röpköd,
mikor alszik
tudja valaki,
kettőamely
pozitív
hatástajkán
igazoló
vizsgálat
benyújtásával.
Ez
a XXI. három fő
hogy
hol született?
azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal,
csoportját
szokás Igen:
megkülönböztetni:
században
abszurdum.
sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a
- a társadalom önkárosító életmódot folytató tagjai,

harmatcseppben
mosdott
reggelitermelő
álom mosolyt
szül - ez a mosoly az,
- a betegségkeltő
termékeket
vállalkozások,
amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
- Az
megbetegítő
hatású gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulásáért felelős
édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja
gazdaság
- ésrejtőzött
társadalompolitikusok
és az
őket
valaki,
hogy hol
olyan sokáig? Igen:
mikor
azkiszolgáló
anya fiatalszervezetek
lány
volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a
szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.”
-RABINDRANATH TAGOREA NÖVEKVŐ HOLD

Háttér
Nemzetközi és hazai vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a legalább egy
súlyos major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión átesik élete során és
minden adott hónapban a populáció 3-5%-a major depresszióban szenved.
Az öngyilkosság az emberi élet talán legtragikusabb eseménye. Minden korban és
kultúrában elôfordul, bár eltérő gyakorisággal. A férfiak öngyilkossági halálozása mindig és
mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének.
A depresszió nagy teher a társadalom számára is. Túl azon a rengeteg szenvedésen,
amelyet a maga számos komplikációjával együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a
munkahely elvesztése, a családok széthullása stb.) a betegek és családtagok számára okoz,
a depresszió társadalmi vonatkozásában is komoly anyagi problémát jelent. Ugyanakkor
több vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár
(öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, a produktivitás csökkenése stb.) lényegesen
nagyobb, mint a depresszió kezelésének költsége.
A munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, az identitáskrízisek és az ezekből eredő
reménytelenség érzése elsősorban férfiaknál észlelhető.
A család felbomlása, az ebből eredő magányosság érzése, a szociális hanyatlás, valamint
a munka területén ellátott funkciók elvesztése a férfiaknak kifejezetten érzékeny pontjai.
A végső,
döntőfaktor
a reménytelenség
és kétségbeesés,
jelezheti láttam
a klinikai
„Van
egy ország,
aholgyakran
álmomban
jártam: Magyarország,
ahol amely
az arcodban
a
depresszió
kezdetét
és
kényszerítő
erejű
öngyilkossági
késztetéseket.
magam arcát. Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál.
Ebben a folyamatban a krónikus stressz és a „burn-out" érzés a férfiakat az alkohol és más
Én szerek
ezt az ártalmas
arcot már
őrzöm, Magyarország!
használatára, mint az öngyógyítás egy fajtájára készteti. Az alkohol rövid
Hiszek
álmomban
egy életen át”...ismert
- Oláh
Ibolya :szintjét,
Magyarország
- csökkenti a stresszt; de
távonaz
csökkenti
a stresszhormonként
kortizol
ezáltal
hosszú távon növeli a kortizolszintet, ami szerotoninszint - csökkenést, következésképpen
depressziót eredményez - ez pedig ördögi kör.

Az antidepresszánsok rövid története
Benedict Morel az 1850-es években, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől datálható
munkáiban leírta a schizofrénia ill. a kedélybetegségek altípusait. Munkásságukból is merítve
Emil Kraepelin írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a
mániás depressziót. Munkái a 19. század vége felé váltak ismertté. Kraepelin mániásdepressziója és disztímiája a kor minden pszichiátere számára világosan egy biológiai
betegség volt, amelyet apátia, a vitális energiák elapadása, a kedélyállapot ciklikus
váltakozása, az alvás zavara, a gondolkodás retardáltsága és mindenféle testi panaszok
jellemeztek.
Adolf Meyer az amerikai pszichiátria meghatározó alakja már az 1900 évektől bírálta
Kraepelin felfogását, Meyer egy affektív spektrumról írt, amelybe a biológiai és a környezeti
hatásokra kialakuló depressziók is beletartoznak. Ez utóbbit depressziós neurózisnak
nevezték. Ez egybeesett az Amerikában bevezettet neuraszténiával. Ekkor még nem volt
sejthető, hogy ez a spektrumfelfogás egyszer még a pszichiátria válságához vezethet. Kurt
Schneider és mások fontosnak tartották elkülöníteni a depresszív pszichózist a neurotikus
depressziótól.
A depresszív pszichózis, vagy endogén depresszió 1900 és 1945 közt igen ritka
betegségnek számított, egymillió emberre jutott 50 beteg, míg a neurotikus depressziót
általában a boldogtalansággal és reménytelenséggel tartották rokon jelenségnek (Healy,
1997).
A gyógyszeripar a mentális állapotokra ható gyógyszerek kereséses közben fedezte fel
véletlen a klórpromazint (Hibernal), amely hatalmas karriert futott be a schizofrénia
kezelésében, majd megint véletlenek sorozatán keresztül az első vegyületet, amely
hatásosnak tűnt endogén depresszióban is.

Ez volt az imipramin, az első triciklikus szer. A vegyületet előállító cég azonban évekig nem
tett semmit, mert oly csekélynek látta a felvevő piacot, hogy nem látta értelmét a
szabadalmaztatásnak és gyártásnak. Konkurens cégek azonban kifejlesztettek rokon
vegyületeket, és a meyeri spektrum hipotézis alapján úgy vélték, ha a szer hatásos
pszichotikus depresszióban, akkor hatásos kell legyen neurotikus depresszióban is.
E ponton a biológiai és pszichoszociális alapon kialakuló depressziót egyre inkább csak
súlyosságában kezdték megkülönböztetni, s minden tudományos bizonyíték nélkül
feltételezték a közös biológiai bázist. Intenzív kísérletek kezdődtek annak vizsgálatára,
hogyan is hatnak a triciklikus szerek. Versengő hipotézisek fogalmazódtak meg, a
katekolamin hipotézis szerint a korai antidepresszív szerek a szerotonerg és a noradrenerg
rendszer működését módosítják, a szerotonin elmélet szerint a fő támadási pont a
szerotonerg rendszer (Healy, 1997). Bár az elméleteket sem akkor, sem máig nem
bizonyították, a gyógyszeripar nekilátott olyan szerek gyártásához, amelyek szelektíven
gátolják a szerotonin neuronokba történő visszavételét, s az így kifejlesztett szereket
nevezték el szelektív szerotonin visszavétel gátlónak (SSRI).
van Praag, aki Európában a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy
összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írta: „Hangsúlyozandó, hogy
a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak
egy depressziós alcsoportnak.” Bánki (2001) a szerotonin-elméletről ezt írta: „..az elméleti
alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok…” van Praag a noradrenalin
szerepéről: „A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió
kialakulásában nem világos”. Bánki: „A depressziós betegek többségében nincs objektíven
kimutatható noradrenalin-hiány…” továbbá: „Valószínűtlen …, hogy a depressziók összetett
problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna
visszavezethető”.

A szerotoninhipotézis gyengéire utal, hogy olyan szerek is hatásosnak bizonyultak,
amelyek nem emelték, hanem csökkentették a szerotoninszintet, mint pl. reserpin
(Rausedyl). Mi több, az imipramin gátolja a reserpin hatását, tehát valóban két ellentétes
hatású vegyületről van szó, hogyan lehet mindkettő antidepresszív hatású? Az imipraminról
menetközben kiderült, hogy a szervezetben desipraminra (Desipramin) bomlik, amely a
gátolja katekolaminoknak a visszavételét, de a szerotoninét nem! Végül állatkísérletekben
tartósan adott imipramin hatására nem nőtt, hanem csökkent a katekolaminok szintje.
Vagyis, a pszichiátriai tankönyvekben, vagy a közvéleménynek a médián keresztül
sugalmazott „szerotonin-hipotézis” valójában csak egy igazolatlan és valószínűleg
igazolhatatlan hipotézis.

A DSM-IV-TR depressziófelfogásának belső ellentmondásai
Nyírő Gyula pszichiáter 1967-os „Pszichiátriá”-jában, mindössze kilenc oldalt szentel a
psychosis maniaco-depressiva kórképnek. Ebben Szegedy (1967), a fejezet szerzője így ír:
„A valóban mániás-depressziós elmezavart azok a hangulatéletbeli zavarok teszik, amelyek
bizonyíthatóan külső ok nélkül, valószínűen örökletes alapon, de mindesetre familiárisan
fordulnak elő, ritkábban az életben egyszer, gyakrabban periodikusán vagy cirkulárisan
ismétlődve. ..A megbetegedés keletkezésében az exogén tényezők szerepe elenyésző…
Kielholz (1968) a Baseli Egyetem professzora ott bábáskodott az antidepresszánsok
születése és kipróbálása körül. 1968-ban magyarul is megjelent könyvében „A depressiók
diagnósisa és therapiája a gyakorlatban” így írt: „neurotikus depresszióról szólunk, ha
részben vagy teljesen elnyomott confliktusok okozták a kóros psychés élmény-feldolgozási
módot, amely időnként vagy tartósan depresszív színezetű képpel jár….

A neurotikus depresszió kialakulását rendszerint a gyermekkorig visszanyúló híd-tünetek
előzik meg…meg nem oldható élethelyzetek, a teljesítőképességet próbára tevő feladatok”
váltják ki. Kielholz szerinte első lépésben el kell különíteni az endogén és a pszichogén
depressziót, majd „A pszichoreaktív depressziót keletkezésének megfelelően elsősorban
psychésen kell kezelni”.
A hatvanas években tehát még élesen elkülönítették az endogén/biológiai depressziót a
reaktív/neurotikus depressziótól. Az utóbbi évtizedekben rohamosan elterjed kutatási és
diagnosztikus rendszer, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) nozológiai rendszere több
mint betegségosztályozó rendszer, a DSM egy betegségmodell, amely számos alapvető
torzulást eredményezett a kutatásban és a klinikai gyakorlatban. A DSM betegségosztályozó
rendszer alapvetően behaviorista szemléletű fenomenológiai nozológiát ad, vagyis adott
betegséget a tünetek meghatározott csoportjával jellemez, kijelöli, hány tünetnek kell egy
időben fennállania, milyen idői és intenzitásbeli kereteken belül. Az orvoslásban alaptézis,
hogy hasonló vagy akár azonos tüneteket eltérő betegségek is okozhatnak, a
differenciáldiagnózis etiológiai megközelítés alapján hozott hipotéziseken keresztül történik.
A mentális betegségekben ugyanez a helyzet, a tünetek legkorrektebb elemzése sem
vezet automatikusan helyes diagnózishoz, legalábbis etiológiai értelemben nem. A
kutatásban kardinális problémákhoz vezet a DSM-rendszer alkalmazása, amelynek alapján
homogénnek tekinthető betegcsoport valójában eltérő etiológiájú betegségekben szenvedő
emberekből állhat. A DSM-rendszer komoly problémája, hogy hozzájárult ahhoz, amit az
„életproblémák medikalizálásának”

Az antidepresszánsokról feltételezik, hogy a "betegség-centrikus" gyógyszerhatás modellje
szerint a depresszióra specifikus neurobiológiai folyamatokra hat. Azonban kevés tény
támasztja alá ezt az elképzelést. Egy alternatív "gyógyszer-centrikus" modell szerint a
pszichotróp (lelki folyamatokra ható) szerek abnormális állapotot eredményeznek, amelyek
véletlenszerű egybeesések alapján enyhíthetik a tüneteket. Az antidepresszánsok hatása
széles skálán változik attól függően, melyik vegyületcsoportba tartoznak: ez tart a nyugtató
hatástól a gondolkodási zavarokon és a közepes izgatottságon át a nyilvánvaló agitáltságig.
A klinikai próbák eredményei értelmezhetők a placebo hatással felfokozott
gyógyszerhatásokkal. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az antidepresszánsok, vagy
bármi más gyógyszer képes hosszú távon volna a hangulatot javítani, és így alkalmas volna a
depresszió kezelésére.
Az antidepresszáns fogalom olyan gyógyszerre utal, amely helyreállítja azokat a biológiai
abnormalitásokat, melyek a depresszió tüneteit okozzák. Ez példázza azt, amit mi a pszichés
folyamatokat befolyásoló gyógyszerek "betegség-centrikus" modelljének nevezünk.
Az általános orvoslásban ilyen az inzulin használata a cukorbetegségben, az antibiotikumé
a fertőző betegségekben, a kemoterápia a rákban: a betegség-központú modell azt sugallja,
hogy az antidepresszánsok segítenek visszaállítani -a depresszió mögött álló idegrendszeri
elváltozásokra hatva-, a normál működést. Ezzel szemben ebben az esszében egy alternatív,
"gyógyszer-központú" modellt javaslunk, amely jobban magyarázza a vizsgált gyógyszer
pszichiátriai hatását.
A gyógyszer-központú modell szerint nem arról van szó, hogy a gyógyszer helyreállít
valamiféle hipotetikus biokémiai abnormalitást, hanem arról, hogy a gyógyszer maga egy
abnormális állapotot idéz elő, amely véletlenszerűen csökkentheti a pszichiátriai tüneteket.
(lásd. 1. táblázat). Pl. Az alkohol gátlásoldó hatása enyhíti a szociális fóbiát, de ez nem jelenti
azt, hogy az alkohol korrigált volna egy kémiai egyensúlyzavart, ami a szociális fóbia alapja
volna.

A nyugtatók csökkenthetik a magas izgalmi szintet (de szintén nem egy hiányt pótolnak).
A gyógyszerek, mint pl. Az antipszichotikumok vagy ópiumszármazékok, közömbösséget
idézhetnek elő, amely segíthet csökkenteni az akut pszichotikus állapot tüneteit (de szintén
nem mondható, hogy valamit "helyreállítanak"). Az enyhe stimulánsok javítják a figyelmet
(de a figyelemhiány nem "stimuláns hiányból" fakad).

A betegség-centrikus modell alapján a kutatók az antidepresszáns hatására abból
következtetnek, hogy csökken a depresszió-teszten a pontérték, mivel feltételezik, hogy a
depresszió-teszt a betegséget méri. A gyógyszer-centrikus modell viszont azt mondja, hogy
önmagában kell értékelni a gyógyszer fiziológiai és szubjektív hatását (vagyis nem eleve
abból kiindulni, hogy biztos azért hat, mert a "betegség" tüneteit csökkenti, mert ezzel
feltesszünk hogy létezik a "betegséget" és egyben azt is feltesszük, hogy ha a gyógyszer
bármi pozitívnak tekinthető változást okoz, akkor a betegséget gyógyítja.

Pszichotrop babonák
A babona minden jel szerint az emberi lét és az emberi gondolkodás egyik alapjelensége.
Voltak a világon népcsoportok, amelyek nem ismerték a földművelést, a törvényeket, az
írást, a kereket, a ruhát, a pénzt, de olyanok soha nem léteztek, amelyeknek ne lettek volna
babonáik. A mai városi ember szereti azzal hitegetni magát, hogy babonásak csakis
elmaradott, „primitív” népek, vagy csupán műveletlen, iskolázatlan, „falusi” emberek
lehetnek, de ez a gőg tökéletesen alaptalan. Babonásan hinni nem csak boszorkányokban,
bűvös számokban, fekete macskában és szögehagyott lópatkóban lehet, hanem
„tudományos” (legalábbis annak hangzó) elméletekben, ideológiákban, sőt a saját személyes
„tapasztalatunkban” is.
A babona ugyanis mindössze annyit jelent, hogy összefüggést, szabályszerűséget látunk
ott, ahol pedig nincsen. Más szóval: biztosan tudni vélünk valamit, aminek a valóságban
semmi alapja. A babona nem korlátoltság, nem egyszerűen butaság vagy maradiság, hanem
minden jel szerint a fajtánk biológiai öröksége és az emberi agy sajátos természetéből
következik. Minden ember babonásnak születik, csak egyesek tovább tanulnak és kinövik.
Akik úgy képzelik, hogy az emberi tudat módszeresen „adatokat”, információkat gyűjt a
külvilágból és azután ezekből a fejünkben szép lassan, fokozatosan összerakja a világ
„objektív” képét, az mélységesen téved. Az agy nem így működik. Számos pszichológiai
kísérletből többé-kevésbé félreérthetetlenül kiderült, hogy az ember fejében kezdettől fogva
létezik a külvilágnak egy teljes, mindent megmagyarázó, minden kérdésre választ adó képe,
vagy inkább „modellje”, már akkor is, amikor a valóságos világról még semmit sem tudunk.
A tanulatlan ember ma is mindent - méghozzá biztosan! - tudni vél. Ahhoz ugyanis, hogy ki
merjük mondani: „nem tudom”, elég sokat kell tanulni és meglehetősen sokat kell tudni.

A babonaság nem kizárólag emberi vívmány. Néhány évtizede tudjuk, hogy - legalábbis
átvitt értelemben - állatok is lehetnek „babonásak”. A pszichológiában operáns
(tevékenységből származó) tanulásnak hívják, amikor magunktól rájövünk egy véletlenszerű
cselekvés kellemes következményeire és ezért azt a cselekvést megtanuljuk ismételgetni.
Ugyanerre a legtöbb állat is kiválóan képes. Galambokat például meg lehet tanítani arra,
hogy egy piros és egy zöld gomb közül először kettőt a pirosra, azután egyet a zöldre
koppintsanak - elég, ha mindig csak erre a kopogási „mintára” kapnak ételt, a többire nem.
Ilyen kísérletekből derült ki, hogy ha a szegény galambokat szántszándékkal összezavarják
(ugyanazért a kopogási manőverért összevissza hol jutalmazzák őket, hol viszont nem),
akkor „babonásak” lesznek: bonyolult viselkedésformákat találnak ki - „tanulnak meg” - és
kezdenek ismételni, amelyekért pedig soha nem járt jutalom! Akár azt is mondhatnánk, hogy
a máskülönben okos galamb képtelen elfogadni a véletlent: ott is elszántan
szabályszerűséget keres, ahol pedig ilyen egyáltalán nincsen.
Az emberek fejébe a véletlen fogalma még nehezebben fér bele. Ha próbaképpen okos
és iskolázott emberek elé „véletlen számsorokat” tesznek (ahol a számok szigorúan
„találomra”, összefüggés nélkül következnek egymásra), majd mindenki különféle
szabályszerűségeket fog bennük „felfedezni”, sőt némelyikre „meg is esküszik”. Akinek
borús időben fájdul meg a feje, azt nagyon nehéz lebeszélni arról, hogy a fejfájásért a
felhőket okolja; akit pénteken csaptak be a zsibvásáron, az hajlamos lesz a csalók helyett a
péntekre haragudni, és így tovább. Ahol tehát nincs összefüggés, ott mi emberek mégis
találunk - azaz kitalálunk - ilyeneket. Lényegében ez a gondolkodásbeli sajátságunk
(biológiai örökségünk) szüli a babonákat, amelyeket még tovább erősít a közösségi
gondolkodás: az, hogy nem könnyű ellenállni mások babonáinak.

Babonák veszik körül szinte egész életünket a születéstől az esküvőig, az öltözködéstől a
táplálkozásig, a párválasztástól a temetésig. Nem nehéz észre venni, hogy különösen
személyes és érzelmileg fontos, vagyis „testközeli” dolgokban vagyunk babonásak. Sokan
például elvben elfogadják, hogy a repülőgép kivételesen biztonságos jármű, de pénteken
azért mégsem ülnek fel rá, mert hát biztos ami biztos... Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy a betegségeket és a betegségek gyógyítását mint igencsak „testközeli” és
személyesen fontos dolgokat, évezredek óta különösen sok babona övezi.
Háromszáz éve maga a hivatalos orvostudomány se volt igazán sokkal több, mint színes
babonák gyűjteménye; az elmebetegségek dolgában pedig a homály csak alig fél
évszázada kezdett oszladozni. Aztán megjelentek a hatékony gyógyszerek és a hatásos
pszichoterápiák, de ettől a babonák nem tűntek el, csak átalakultak, „tudományos” álarcot
öltöttek és angol szavakkal kezdtek dobálózni.
Új jelenség a babonák történetében, hogy egy részüket manapság hivatásos
babonacsinálók tenyésztik, méghozzá számítógéppel.
Ezért érdemes pontokba szedni néhányat a mostanában divatos és meglehetősen gyakran
hallott pszichiátriai gyógyszerbabonákból. Elgondolkodni rajtuk máris fél győzelem...
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer csak nyugtató”
Az ötvenes évekig tényleg ez volt a helyzet, a régieknek tehát akkortájt ebben teljesen
igazuk volt. A változást a célzottan depresszióellenes, pszichózisellenes és a hasonló
szerek megjelenése hozta valamikor 1952 és 1960 között, de hogy ezek miben is
különböznek a régi nyugtatóktól, azt egy ideig még a nem pszichiáter orvosok se látták
igazán. Pedig nem néhéz megérteni: a nyugtató egyszerűen egy kis adag altató, a
„nyugtatás” tehát álmosítást, lassítást, legjobb esetben valamiféle közömbösséget jelent.
Nyugtatónak, orvosi nyelven szedatívumnak elsősorban a barbituráttartalmú gyógyszereket
és a velük rokon régebbi szereket, valamint az ezekből készülő különféle keverékeket
nevezték.

A valaha legnépszerűbb nyugtatók többsége - mint például a bróm, a paraldehid, a
klorálhidrát, a szulfonál, vagy a Dalgol - megérdemelten nyugdíjba vonult. Mások túlélték a
változásokat és ma is léteznek, de a komoly gyógyításban már nem játszanak valóságos
szerepet.
Depressziókat, szorongásos betegségeket vagy pszichotikus zavarokat (elmebetegséget)
egyáltalán nem lehet „nyugtatókkal” gyógyítani. Ilyen betegségekre régimódi nyugtatót
szedni olyasmi, mint tüdőgyulladásra köptetőt, vagy bélelzáródásra hashajtót bevenni:
ezekkel magát a betegséget nem lehet kezelni. Igaz, hogy egy kellően nagy adag nyugtató
látszólag segít, hiszen a beteg elalszik és amíg alszik, addig nem bír panaszkodni, de hát
ezen az alapon éppenséggel a vesekövet vagy a szívinfarktust is lehetne „nyugtatókkal”
kezelni.
A jelenlegi pszichotrop gyógyszerek: az antidepresszánsok, a pszichózis elleni szerek és
a hozzájuk hasonlók viszont nem nyugtatók. Semmi közük nincs nyugtatáshoz, egyáltalán
nem úgy hatnak, sőt elég gyakran egyáltalán nem is „nyugtatnak” (vagyis nem álmosítanak).
Persze mondhatja valaki, hogy amikor a beteg felgyógyult a depressziójából vagy a
szkizofréniájából, akkor „megnyugodott” - ámde így a legtöbb fájdalomcsillapítót, görcsoldót,
antibiotikumot és szívszert is bátran „nyugtatónak” lehetne nevezni, merthogy a betegség
tetőpontján a epeköves, asztmás, infarktusos, vagy lumbágós betegek is „nyugtalanok”, a
tünetek elmúltával pedig ők is „megnyugszanak”.
„Minden pszichés betegség elleni gyógyszer álmosít, tompít, lassít és közömbössé
tesz”
Ez ismét csak a régifajta nyugtatókra volt érvényes, sőt azokra is csak nagy adagok, vagy
hosszan tartó, rendszeres használat esetén. Túladagolás esetén persze minden gyógyszer
okozhat aluszékonyságot csakhogy az nem a gyógyszer kívánatos és gyógyító (terápiás)
hatása, hanem csak egy mellékhatás, pontosabban a túladagolás okozta mérgezési tünet.

Egyik-másik jelenlegi gyógyszernek (például némelyik pszichózisellenes szernek, a
lítiumnak, egyes benzóknak stb.) időnként rendes adagban is lehet álmosító hatása, de ez
úgyszintén csak egy mellékhatás, ami utóbb a kúra során rendszerint csökkenni szokott. A
klozapin tabletta például a kúra első napjaiban elég erősen álmosít, de a hosszabb ideje
klozapint szedő és javuló szkizofréniás betegek már teljesen éberek és aktívak, gyógyszer
okozta „tompaságnak” nyoma sincs bennük.
A korszerű benzók némelyike is álmosíthat egy ideig, főleg ha a kezelést rögtön nagyobb
adaggal kezdik, de az álmosság később adagcsökkentés nélkül is el szokott tűnni. Szó sincs
tehát arról, hogy minden pszichés hatású gyógyszer álmosítana. Éppen ellenkezőleg: még
amelyiknek van is kezdetben némi álmosító hatása, az is el szokott múlni a kezelés során.
Egy gyógyszer álmosító, tompító (tehát szedatív) hatását műszerekkel pontosan mérni
lehet. Ha például egy villogó lámpa egyre szaporábban villog, akkor egy bizonyos
szaporaság felett már nem villogásnak, hanem folyamatos fénynek látjuk - éspedig annál
hamarabb, minél álmosabbak és „tompábbak” vagyunk. Ez a jelenség jól használható egy
gyógyszer „nyugtató” hatásának pontos mérésére (bár újabban erre a célra inkább színes
számítógépes szimulációkat, lényegében videojátékokat használnak). Az elvégzett
vizsgálatokból elég pontosan tudni lehet, hogy például a szelektív szerotonerg
depresszióellenes gyógyszerek (SSRI-k), a buspiron és egy egész sor további pszichiátriai
gyógyszer egyáltalán nem lassít vagy tompít. Ellenkezőleg: némelyik inkább még fokozza is
az éberséget, a figyelmet és a reagálási készséget. Igaz persze, hogy a pszichikai
reagálásban nagyok az egyéni különbségek - és az is igaz, hogy az emberek sokszor nem a
gyógyszer valódi hatását észlelik, hanem sokkal inkább azt, amit hitük szerint a gyógyszertől
érezniük kellene. Volt olyan beteg, aki például „érezte”, amint a penicillin öli a bacilusokat a
torkában, és ez a beteg nem volt szkizofrén...

„Csak az a pszichotrop gyógyszer igazán hatásos, amitől alszik a beteg”
Az előbbi hiedelem fordítottja; talán nem véletlen, hogy az előbbit inkább a betegek, ezt
az utóbbit inkább a hozzátartozók szeretik mondogatni. A valóság ezzel szemben az, hogy
egy gyógyszer álmosító hatásának - az altatókat kivéve - az égvilágon semmi köze nincs a
gyógyító hatáshoz. Ez pontosan a rászedett galamb esete: nagyon nehéz beletörődni, hogy
se a piros, se a zöld gombnak nincs semmi köze az ebéd érkezéséhez.
Ettől a hiedelemtől vélik egyes betegek és még inkább a hozzátartozóik (időnként még
egyes orvosok is) a régebbi gyógyszereket „erősebbnek”, az újakat viszont „gyengébbnek”.
A depressziós betegeket például korábban nálunk is főleg a klasszikus (a „triciklusos”)
szerekkel volt szokás kezelni; ezek vitán felül hatásosak is, de a betegek az első napokban
csak nehezen tudnak lábra állni, naphosszat alszanak, bágyadtak, gyengék, szédelegnek.
Amikor megjelentek idehaza a szelektív depresszióellenes gyógyszerek és a velük kezelt
betegek nem ájultak el, kezdetben sem estek össze és nem tévelyegtek félálomban a
hálószobában, akkor sok öreg doktor azt gondolta, hogy ezek csakis az egészen enyhe
depressziók kezelésére alkalmas „gyenge” szerek.
Hajdanában a kellő adagú Largactil jó néhány napig úgyszintén „kiütötte” a kezdő
szkizofréneket, az újabb gyógyszerektől viszont már egyáltalán el sem alszanak (ebből a
szempontból már a csaknem negyvenéves haloperidol is gyökeresen különbözik a
Largactiltól). Pszichóziscsökkentő hatásuk azonban nem gyengébb, hanem épp erősebb! Az
új gyógyszerek manapság igencsak szigorú feltételekkel kerülhetnek forgalomba - és ezek
között ott szerepel, hogy minden új készítményt legalább egy-két „standard”, tehát ismert és
általánosan használt korábbi szerrel össze kell hasonlítani. Ha ezekhez képest nincs semmi
előnye, nemigen kerül a patikákba. Ilyen vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai gyógyszerek
depressziót csökkentő vagy érzékcsalódást gátló hatásának semmi köze az illető szer
álmosító hatásához. Csak az gondolja az álmosító tablettát „erősebbnek”, aki továbbra is
azt képzeli, hogy a beteget nem gyógyítani, hanem „csak nyugtatni” (értsd: altatni) kell...

„A gyógyulás legfontosabb jele a sok alvás és a jó étvágy”
Bizonyos esetekben tényleg így van, de ez korántsem általános szabály. Depressziókban
vagy szorongásos zavarokban például a javulást egyáltalán nem a nappali szunyókálás,
hanem sokkal inkább az éber, aktív tevékenységek visszatérése, megszaporodása jelenti. A
depresszió vagy a szorongás javulásához arra sincs igazából szükség, hogy a beteg - aki
nemegyszer fiatal nő és már kezdetben sem mindig gótikus madonna-alkat - a kezelés
végén öt-tíz(-húsz) kilóval gyarapodva szuszogjon be a rendelőbe.
Vannak betegek, akik meglepetve hiányolják az újabb és korszerűbb gyógyszerek mellől
ezeket a régen megszokott kísérő hatásokat. Aggódva újságolják, hogy a gyógyszer ugyan
jónak tűnik, a hangulatuk mintha máris javulna, sőt éjjel egész jól alszanak, de „nappal
egyáltalán nem tudnak aludni, hiába szedik a tablettát”. Ugyan. miért kellene nappal
aludniuk? Legfeljebb azért, mert hitük szerint az éjjel-nappal egyfolytában való alvás lenne a
gyógyító hatás bizonyítéka és attól tartanak, hogy ha ez nem következik be, akkor a
gyógyszer tán nem is fog hatni. Ugyanígy panaszolják néha, hogy a kapott gyógyszertől
„egyáltalán nincs jobb étvágyuk, mint eddig”, sot időnként mintha még rosszabb is lenne.
Egy erőltetett félmosollyal ugyan sokszor hozzáteszik, hogy „nem baj, úgyis rám fér egy kis
fogyás”, de látszik rajtuk, hogy nem így gondolják. Nincs ezen mit csodálkozni: a
köztudatban a rossz étvágy majdnem mindig a betegség, sőt a betegség rosszabbodásának
a jele, a javulás bizonyítéka csakis a gömbölyödés...
A valóság ezzel szemben az, hogy a napközbeni aluszékonyság és a nekibuzdult étvágy
egyaránt a korábban használatos gyógyszerek meglehetősen gyakori mellékhatása volt,
aminek azonban a depressziók, a szorongások, vagy a pszichotikus zavarok gyógyulásához
semmi köze. Magyarán szólva: a betegek a régebbi időkben sem ettől lettek jobban. A mai
gyógyszerkutatás legfobb törekvése olyan új gyógyszerek előállítása, amelyek legalább
olyan hatásosak, mint az elődeik, viszont lényegesen kevesebb a mellékhatásuk.

Egy gyógyszernek ugyanis kizárólag a betegség tüneteit kell elmulasztani, a szervezet
minden más működését (beleértve az étvágyat, az alvást, a mozgás egyéni tempóját és a
többit) a lehetőségek határáig békében kell hagynia. Kicsit sánta hasonlattal: ha néhány szál
gaz nő a kertben, elég azt a néhányat kitépkedni, nem muszáj az egész várost repülőgépről
lepermetezni...
„A gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik, de nem gyógyítják meg a betegséget”
Mély és filozofikus bölcsesség, legalábbis első hallásra annak tűnik. Akik ezt hirdetik, arra
szoktak hivatkozni, hogy szerintük hiábavaló a kezelés, ha a gyógyszerek abbahagyása után
a zavar kiújul. Csakhogy ha belegondolunk, ezen az alapon az evés, az ivás, az alvás vagy a
szeretkezés is pusztán „tüneti kezelés”, hiszen ha bármelyiket abbahagyjuk, nyomban „kiújul”
az éhség, a szomjúság, a fáradtság vagy a szerelmi étvágy. Merő „tüneti kezelés” a
zuhanyozás, a fogmosás és a cipőpucolás is, hiszen egyiktől sem leszünk „végleg” tiszták és
ápoltak, hanem csak amíg a „kezelést” naponta ismételgetjük. Ami mármost a gyógyszereket
illeti: ugyanilyen lekezelően „tüneti” szernek lehetne mondani a vérnyomáscsökkentőket, az
összes hormont, a reuma és az asztma elleni gyógyszereket, a szívre, vérre, vérkeringésre,
májra, gyomorra, vagy veseműködésre ható szerek többségét, hiszen ezek is csak addig
hatásosak, amíg a beteg szedi őket. Az egyetlen, rövid kúrával elérhető „tökéletes” és onnan
fogva (gyógyszerszedés nélkül) végleges gyógyulás nagyszerű lenne ugyan, de ez sajnos
csak a fertőzések, a kisebb sérülések, netán a műtéttel megoldható betegségek esetében
van így.
A tartós gyógyszerszedés ráadásul sem a belgyógyászatban, sem a pszichiátriában nem
jelent „csak tüneti” kezelést. Amikor a cukorbeteg inzulint vagy inzulintermelést serkentő
szert kap, akkor ezzel nem a tüneteket (tehát a szomjúságot, a fogyást, a fáradtságot és az
időnkénti rosszulléteket), hanem a betegség lényegét, az inzulin hiányát igazítjuk helyre.

Reumás ízületi gyulladásban az „antireumatikumok” nem kizárólag a fájdalmakat
mérséklik, hanem magát az izületekben zajló gyulladásos folyamatot fékezik. A gyógyszer
hatása ezekben az esetekben is csak addig tart ugyan, amíg a beteg szedi őket, ám addig
magát a betegséget, és nem „kizárólag a tüneteket” állítják meg. Bizonyíték: az ilyen
kezelés nemcsak átmeneti javulást hoz, hanem a szövődményeket is képes megelőzni
(cukorbetegségben a látászavart, a vesekárosodást, vagy az érelzáródásokat, reumában a
végtagok eltorzulását).
Az antidepresszánsok, a pszichózisellenes szerek és a többiek úgyszintén ebbe a
kategóriába tartoznak: nem a tüneteket, hanem a tüneteket előidéző agyi
működészavarokat korrigálják.
Egy betegség keletkezésének általában nem két, hanem igazából három lépcsőfoka van.
Az ok (a bacilus, a vírus, a méreg, a hibás gén, a tartós külső megterhelés stb.) először
valamit „elront” a szervezetben (például gyulladást, daganatot, vérkeringési zavart vagy
kémiai hibákat idéz elő) és azután ebből alakulnak majd ki a tünetek. Lehet magukat a
tüneteket kezelni: ilyen „tüneti” szerek a láz- és fájdalomcsillapítók, a görcsoldók, vagy a
hashajtók, amelyek bármilyen betegségben működnek. Tüneti szerek voltak a régebbi
pszichiátria szokásos „nyugtatói” is. A pszichotrop gyógyszerek többsége azonban nem a
tünetekre, hanem inkább a kórfolyamatra hat, vagyis azt hozza helyre, amit a betegség
„elrontott” az agyban. A különbség legfőképpen abban áll, hogy ezek a gyógyszerek sem
csupán átmeneti javulást hoznak, hanem - amíg a beteg szedi őket - képesek a
visszaeséseket és a szövődményeket is megelőzni.
”Csak akkor gyógyult meg a beteg, ha már nem kell többé gyógyszert szednie”
Attól függ, mit nevezünk „gyógyulásnak”. Meggyógyult-e az az ember, akinek hibátlan
protézissel pótolták a tönkrement fogait? Gyógyult-e, aki szemüveggel kapta vissza a
látását és hallókészülékkel a hallását?

Vagy akit a műtőből immár baj és veszélyek nélkül, de fél vesével, fél gyomorral,
műanyag szívbillentyűvel, vagy éppen epehólyag nélkül tolnak ki?
Vitathatatlanul az lenne a legremekebb dolog, ha minden betegségből nyom és utóhatás
nélkül gyógyulnánk, azaz ha tökéletesen visszaállna a szervezetünk betegség előtti
állapota. Ez azonban a betegségek többségében egyelőre vágyálom. Meg kell elégednünk
kevesebbel: azzal, hogy a betegségeket kezelni lehet, vagyis többé-kevésbé rendszeres
beavatkozással (így például gyógyszerszedéssel) a beteget olyanná lehet tenni, mintha
egészséges volna. Olyan kevés volna ez? Hiszen egy egészséges és egy „kezeléssel
tünetmentes” ember között tulajdonképpen nincs semmiféle különbség A megfelelően
kezelt betegek ugyanis (legyenek akár hipertóniások, akár cukorbetegek, akár éppenséggel
depressziósok) többé-kevésbé hibátlanul egészséges embernek érzik magukat és az
egészséges ember életét élik. Igaz, hogy gyógyszert kell szedniük és ha a gyógyszert
hirtelen abbahagyják, akkor visszaesnek; de miért kellene sietősen abbahagyniuk? Hisz az
egészség fenntartásához mindenkinek szüksége van egy csomó dologra: testmozgásra,
megfelelő diétára, pihenésre, alvásra, sőt még testi-lelki tevékenységre és bátorító,
jutalmazó, biztonságos környezetre is. Ezek elhagyása éppúgy meglehetősen kockázatos
és egy egész sor különféle betegséget okozhat. Ki merné azt állítani, hogy egyedül az az
„igazából” egészséges ember, akinek semmi efféle, külső „segédeszközre” nincs
szüksége?
A legtöbb hosszan tartó vagy visszatérésre hajlamos betegség esetében - és a pszichikai
zavarok többsége ilyen - nem az a kérdés, hogy szedjen-e a beteg gyógyszert, vagy sem,
hanem hogy a gyógyszerrel fenntartott egészséget, vagy a gyógyszer nélküli betegséget (a
visszaesést) választja-e? Ebben a kérdésben persze csak maga a beteg választhat; de
hogy választani tudjon, előbb ismernie kellene a valóságos tényeket.
Sokan azt gondolják, hogy mivel gyógyszert általában csak beteg embernek kell szedni,
tehát amíg gyógyszert szednek, addig betegek.

Pontosan azért hagyják abba a kezelést idő előtt, mert így próbálják maguknak vagy
másoknak bizonyítani, hogy már meggyógyultak. Ma még nem mindenki érti igazán, hogy a
gyógyszereket nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is lehet használni; nem azért kell
tehát szedni, mintha az ember még mindig beteg volna, hanem azért, nehogy újra beteg
legyen.
„Minden pszichotrop gyógyszer ártalmas, mérgezi a szervezetet”
Nemcsak a pszichotrop szerek, hanem minden elképzelhető anyag ártalmas és mérgezi
a szervezetet - ha szakszerűtlenül, hibásan, vagy ész nélkül használják. Túladagolva a
cukor, a só, a zsír, a hamburger, a pizza, a sör, a sült krumpli, a töltött kacsa, a
csukamájolaj, sőt a tiszta víz, vagy akár az oxigén is méreg (esetenként halálos méreg)
lehet. Ártalmas, mert mérgező az állott hús, a mosatlan gyümölcs (a mosott is, ha tegnap
permetezték, vagy az országút mellett árulják), a lejárt halkonzerv, a ki tudja honnan
származó tejtermék, a műanyag kannákból kimért zavaros ital, a dohányfüst, a benzingőz, a
kipufogógáz, vagy a dízelkorom...
Mindezekhez képest a gyógyszerek angyalian biztonságos kémiai anyagok, mert előírás
szerint szedve legfeljebb néhanapján okozhatnak bajt és többnyire azt is időben el lehet
hárítani. Persze vannak közöttük különbségek. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az
újabb, korszerű készítmények a régieknél megbízhatóbbak, vagyis kevésbé veszélyesek.
Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyógyszerekkel szemben támasztott biztonsági
követelmények az elmúlt évtizedek során rengeteget szigorodtak (és egy új gyógyszer ma
már csak akkor kerülhet forgalomba, ha hiánytalanul meg tud felelni a mai
követelményeknek). Egyáltalán nem kizárt, hogy jó néhány régi és megszokott, ma is nap
mint nap használt gyógyszerünk bizony megbukna ezeken a mai vizsgákon, ha most kellene
új gyógyszerként bemutatkoznia. Arról nem beszélve, hogy nincs a világon olyan
gyógyszerhatóság, amelyik engedélyezné akár az alkohol, akár a dohány emberi célra
történő felhasználását, ha ezekről most kellene dönteni...

A korszerűnek mondható pszichiátriai gyógyszerek nagy többsége szakszerű használat
mellett lényegében veszélytelen, így nyugodt szívvel használható akár hónapokon vagy
éveken át. A ma rendelkezésre álló és nyilvánosságra hozott tudományos kutatási
eredmények, adatok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ezek a szerek
általában nem okoznak se „krónikus mérgezést”, se „szervi ártalmat”, se idegrendszeri
károsodást. Nem árt megjegyezni, hogy „szervi károsodás” ilyen lazán fogalmazva egyáltalán
nem létezik; egy anyag megbéníthat egy enzimet, zavarhatja a vérsejtek működését, vagy
bánthatja a máj méregtelenítő folyamatait, de csak úgy vaktában „szervkárosodást” nem
okozhat.
A mai gyógyszerek élettanát és kémiáját ugyanis meglehetősen pontosan ismerjük (hiszen
ha nem ismernénk, nem lehetett volna belőlük gyógyszer), ezért az esetleges veszélyeket is
konkréten, tehát néven szokás nevezni. A klozapin tabletta például - szerencsére csak
kivételes esetekben - gátolhatja a fehérvérsejtek képződését, emiatt ezt a gyógyszert mindig
vérkép-ellenőrzés mellett kell szedni. Más gyógyszerek szedése során a biztonság kedvéért
időről időre „májfunkciós próbákat” javasolnak, a lítiumkúrák során magát a lítiumot mérik a
beteg vérében pontosan azért, mert így minden esetleges kockázatot el lehet hárítani. Akik
mindezek helyett általánosságban „szervi ártalmakkal” ijesztgetik a betegeket, és igyekeznek
őket bármiféle gyógyszer szedéséről lebeszélni, azok a valóságos tényeket nemigen szokták
ismerni (és többnyire nem is igazán kíváncsiak rájuk).
Persze minden kémiai anyaggal szemben létezhet egyéni érzékenység (allergia) és az is
megesik néha, hogy két vagy több önmagában veszélytelen szer együtt szedve mégis
ártalmas lehet. Mindez azonban pszichotrop gyógyszerek esetében ritkaság. Az esetleges
túlérzékenység - ami rendszerint ártalmatlan, viszkető bőrkiütések formájában jelentkezik - a
szer elhagyására egy-két nap alatt elmúlik, több különféle gyógyszer párhuzamos szedését
pedig mindig célszerű a szakorvossal megbeszélni. Az elmúlt évtizedekben szerte a világon
sok tízmillió ember szedett többé-kevésbé tartósan pszichotrop gyógyszereket.

Ha ezek valóban ártanának, az a széles körű használat során minden kétséget kizáróan
kiderült volna. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a mai antidepresszánsok, a
szorongásoldók, vagy a pszichózis elleni gyógyszerek kevésbé veszélyesek az aszpirinnél,
a szódabikarbónánál, vagy a fogamzásgátló tablettáknál.
„Pszichés betegségeket csakis 'természetes', nem 'mesterséges', 'szintetikus'
anyagokkal szabad gyógyítani”
Nagyon rokonszenves gondolat - ha előbb tisztázzuk, mit is kell igazából „természetes
anyagon” érteni. Elvileg, fizikailag ugyanis bármiféle anyag csakis a természetből
származhat, tehát minden létező - és elképzelhető - anyag „természetes”. Attól, hogy
másfajta természetes anyagokkal összekeverik és (a természet törvényei szerint) kémiailag
átalakítják, egyetlen anyag sem kerül ki a természet fennhatósága alól, vagyis
„természetellenes” anyagot egyáltalán nem is lehet csinálni.
Sokak szerint csakis a fűben-fában „készen” található anyagok természetesek, a belőlük
készült kivonatok, párlatok, főzetek, sűrítmények viszont „természetellenesek”. Olyan ez,
mint elfogadni a vasércből pattintott kőbaltát, de tiltakozni a belőle olvasztott acélfejsze
ellen... Még kérdésesebbé teszi a dolgot, hogy ebben az értelemben „természetes”, tehát
helyes, egészséges és ajánlott gyógymód lenne a kokain, az ópium, a hasis, a beléndek, a
dohány, továbbá a nyers cefre is (a pálinkafélék már nem, hiszen azokat „mesterségesen”
főzik). Már a legrégebbi idők boszorkányai is tudták, hogy fűben-fában egyáltalán nem
csupán orvosságok, hanem alattomos mérgek is rejtőznek.
Mások azokat az anyagokat mondják „természetesnek”, amelyek az emberi szervezetben
maguktól is előfordulnak. Csakhogy ezek egy részét, mint a vitaminokat vagy az ásványi
sókat úgyszintén kívülről kell bevinni; akkor viszont mitol lenne „természetesebb” a
konyhasó vagy a kávéban lévő koffein, mint az aszpirin, a digitálisz, vagy éppen a lítium?

A hormonok, például az inzulin vagy a növekedési hormon a szervezet termékei ugyan,
de gyógyszerként ezeket már régóta „mesterségesen”, laboratóriumban gyártják (méghozzá
gén-manipulációs technikákkal). Mi tesz tehát „természetessé” egy anyagot: a kémiai
összetétele, vagy a készítési módja?
A valóságban ugyanis ilyen merev határok egyáltalán nincsenek. „Természetes” és
„mesterséges” anyagok vagy gyógymódok szembeállítása igencsak mesterséges igyekezet,
puszta reklámfogás a „természet” nevében üzletszerűen tüsténkedők részéről. Az
emberiség történetében újra meg újra felbukkan az az ősi gondolat, hogy nekünk egyedül a
természetben készen talált dolgokkal szabad játszadoznunk, ámde azok továbbalakítása,
továbbfejlesztése veszélyes és valamiképp „bűnös” dolog. A régiek legalább ki is mondták:
ők attól féltek, hogy ez bizonyos értelemben beavatkozás a teremtés dolgába, amiért előbbutóbb az orrukra fognak koppintani. . .
„Csak a legsúlyosabb pszichés betegségekben kell gyógyszert szedni, az
enyhébbekben a pszichoterápia is elég”
Ez a korábbi évtizedekből itt maradt hiedelem két alapvető tévedést tartalmaz. Először is
gyógyszer és pszichoterápia között nem a hatás erőssége a különbség. Nem igaz, hogy
bármely gyógyszer feltétlenül „erősebb” bármely pszichoterápiánál (sőt az sem, hogy a
pszichoterápiák mindig „kockázatmentes”, veszélytelen eljárások, vagy hogy azoknak ne
lennének - esetenként akár jelentős - mellékhatásaik). Van, hogy gyógyszerre csak nehezen
javuló betegeket éppen a szakszerű pszichoterápiával lehet mégis rendbe hozni, jóllehet
ilyenkor a pszichoterápiát szinte mindig a gyógyszer mellett szokták alkalmazni (mert úgy a
leghatékonyabb). A pszichoterápia tehát korántsem valamiféle gyenge és „másodlagos”
gyógymód, ami kizárólag enyhe esetekben alkalmazható. Semmi nem garantálja, hogy a
pszichoterápiák minden enyhe esetben működnek, de azt sem, hogy minden súlyosabb
esetben csődöt mondanának.

Másfelől nem igaz, hogy enyhébb esetekben ne lenne szükség gyógyszerre. Az „enyhe”
eset ugyanis viszonylagos fogalom: ami ma enyhe, az holnapra súlyossá válhat és
megfordítva. Nem igazán bölcs dolog a kezeléssel addig várni, amíg a betegség a végsőkig
kifejlődik, hiszen a tüdőgyulladás, a gyomorfekély, vagy a májrák is „enyhe” tünetekkel
szokott kezdődni...
Néha egy „enyhe” pszichikai betegség - éppen a hatékony kezelés késlekedése miatt több kínt, szenvedést és életviteli zavart okoz, mint egy „súlyosabb”, mert az utóbbival a
beteg hamar pszichiáterhez kerül és ott néhány hét alatt kikúrálják. Az elmúlt években
egyértelműen kiderült, hogy a korszerű gyógyszerek éppoly hatékonyan gyógyítják a régen
„neurotikusnak” mondott - mert enyhébbnek látszó - depressziókat és szorongásokat, mint a
nagyon súlyosakat, amelyeket még ma is kórházba szokás utalni.
A hajdani pszichiátriai tankönyvekben sok helyütt szerepelt az a megállapítás, hogy
ebben a szakmában furcsamód a legsúlyosabb betegek jobban gyógyulnak, mint az
enyhébbek. Mitől lehetett ez? Valószínűleg attól, hogy annak idején csakis a legsúlyosabb
betegek kaptak megfelelő (tehát hatékony) kezelést, a többit mint „neurotikust” elintézték pár
tabletta nyugtatóval és „erősítővel”. Pszichoterápiás kezelést se kaptak, merthogy annak
idején a pszichoterápia még a gyógyszereknél is ritkább jószág volt itthon...
„Enyhe esetekben elég egy egyszerű nyugtató, nem kell rögtön nagyágyúkhoz nyúlni”
A klasszikus tévhitek egyike. A pszichiátriai gyógyszerek éppoly kevéssé oszthatók fel
„kis” és „nagy” ágyúkra, mint ahogy a görögdinnye nem csupán nagyra nőtt zöldborsó, és
ahogy a fogpiszkáló sem csupán zsugorított mestergerenda. Csak hozzá nem értők vélik a
meprobamatot „miniatűr haloperidolnak”, illetve a haloperidolt egyfajta „tupírozott
Valerianának” - holott ezek alapvetően különböző és össze nem cserélhető gyógyszerfajták.

Ahogy a reumát mindig gyulladáscsökkentőkkel, a vesegyulladást antibiotikummal, a
magas vérnyomást pedig - a baj súlyosságától függetlenül! - mindig
vérnyomáscsökkentőkkel kell kezelni, ugyanúgy depresszióban antidepresszánst,
szorongásban szorongásoldót, pszichotikus zavarban pedig - súlyosságtól függetlenül! antipszichotikumot, nem pedig „nyugtatót” fog a hozzáértő pszichiáter javasolni. Nem azért,
mert ezek a „nagyágyúk”, hanem mert csak ezektől várható érdemi javulás. Depresszióban
például sokfelé szokás ugyan, de merő idopocsékolás a régi konyhafiók hátsó zugában talált
Valerianával, Trioxazinnal, vassal, rézzel, Polybével, vagy hasonlókkal kísérletezni, mert
ezek a depressziót nemigen fogják gyógyítani...
A „nagyágyúktól” való félelmet az a hiedelem táplálja, mintha ezek az új gyógyszerek a
régi nyugtatóknál veszélyesebbek, kockázatosabbak lennének (hiszen egy „nagy” ágyú
tényleg veszélyesebbnek hangzik egy „kis” ágyúnál, merthogy nagyobbat durran). Csakhogy
a valóság ennek pontosan a fordítottja: éppen a korszerű „nagyágyúk” azok, amelyekkel
szinte lehetetlen embert ölni, ugyanakkor egyik-másik hajdani nyugtató - nagyvonalú
adagolásban - korántsem ennyire veszélytelen.
Az általános gyógyászatban néha a modern antibiotikumokat nevezik „nagyágyúnak” és a
szakemberek nem győzik mondogatni, hogy egyszerű náthában felesleges - sőt ártalmas az ilyen nehézfegyverek bevetése. Valószínűleg ebből eredhet az a hit, hogy a pszichés
zavarokban is spórolni kell a „nagyágyúkkal” - csakhogy a párhuzam félreértésen alapul.
Náthában nem azért felesleges az antibiotikum, mert a nátha „enyhe”, hanem mert vírusok
okozzák, és azokra a mai antibiotikumok hatástalanok. A pszichés zavarokban viszont nincs
ilyen különbség: az enyhe és a súlyos depressziót (legalábbis mai ismereteink szerint)
lényegében azonos agyi működészavar idézi elő, itt tehát mindkét esetben ugyanaz a
gyógyszer hatásos.

„Pszichés hatású gyógyszerekből a lehető legkisebb adagot kell szedni”
Minden gyógyszerre jellemző az a „küszöbdózis” (= legkisebb hatékony adag), aminél
kevesebb betegség ellen nem használ, de mellékhatásai így is lehetnek. Azért lehetnek, mert
a mellékhatások „küszöbdózisa” gyakran kisebb, mint a gyógyító hatás küszöbe. A felnőtt
ember depresszióját például a legkisebb imipramin vagy maprotilin tablettából napi egy-két
szem nem tudja igazából megszüntetni, de már ennyi is okozhat kiadós szájszárazságot,
gyengeséget, vagy szapora szívverést. A túl kicsi adag tehát anélkül okozhat
mellékhatásokat, hogy a beteg cserébe bármit is nyerne: a betegség ilyenkor semmit nem
javul, a tünetek nem enyhülnek, viszont most már a mellékhatásokkal is bajlódhat.
Félresikerült ötlet tehát, ha valaki a laikus mindentudókra, tudálékos ismerősökre, vagy
éppen varázserejű magazin-gyógyászokra hallgatva „korrigálja” a pszichihiáter által javasolt
napi adagot és - képzelt veszélyektől félve - csak a felét, netán csak a harmadát, negyedét
veszi be...
Minden valamirevaló gyógyszernek vannak (legalábbis elvben lehetnek) mellékhatásai, de
ezek nem szaporodnak egyenes arányban a napi adaggal. A profi szakorvos csak azt
tudhatja, mennyi általában az adott gyógyszer „legjobb” adagja, amitől általában a legtöbb
hatás várható a legkevesebb mellékhatás árán. Mivel azonban nincs két teljesen egyforma
ember, a „legjobb” adagot minden egyes beteg esetében egyénileg kell megtalálni,
voltaképpen ki kell kísérletezni. Ilyenkor a pszichiátert félrevezeti, ha a beteg a felírt adagnak
csak egy részét veszi be - az ilyen gyermeteg viselkedés tehát semmire se jó. Értelmesebb
dolog a gyógyszertől való félelmeket az orvossal nyíltan megbeszélni. Minden jó
pszichiáterrel meg lehet beszélni...
Mind közül talán a legrosszabb ötlet egyidejűleg több orvoshoz járni és azután minden
egyes így kapott gyógyszerből csak a javasolt adagok felét szedni - azokat viszont
egyidejűleg, egymás mellet.

A gyógyszertan Murphy-törvénye ugyanis így szól: ha az ember több hasonló
hatású gyógyszert szed egyszerre, akkor nem a hatások, hanem szinte mindig a
mellékhatások fognak összeadódni. Két különböző gyógyszer hatástalan „mini
adagjainak” összekeverésétől gyógyulást várni körülbelül olyasfajta naivitás, mint
két perzsa macska házasságából oroszlán születését várni...

„Pszichés hatású gyógyszereket minél rövidebb ideig kell szedni és a lehető
leghamarabb abba kell hagyni”
Ez a népi bölcsesség egyedül az altatókra igaz, az összes többi gyógyszerfajtára inkább az
ellenkezője érvényes. Az az elterjedt hiedelem, hogy a pszichotrop szereknek „csak tüneti”
hatásuk volna, pontosan az ilyen hibás használatból eredt: ha ugyanis a javuló beteg idő elott
abbahagyja a gyógyszert, a tünetek valóban kiújulhatnak. A visszaesés azonban többnyire
nem rögtön, hanem csak hetek-hónapok múlva következik be, amikor az eredeti betegséget
okozó agyi folyamat lassanként újra „legyűri” a gyógyszer gátló hatását és ismét átveszi az
irányítást. A késlekedés miatt sok beteg el sem hiszi, hogy valóban a gyógyszer abbahagyása
miatt esett vissza. Annál is kevésbé, mert sokszor éppen az abbahagyást követő napokban
érezte magát a legjobban, amikor a gyógyszer hatása még tartott, de a mellékhatások már
elmaradtak...
Minden eddig elvégzett vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy az antidepresszánsok, a
pszichózisellenes szerek, a lítium és a többiek folyamatos szedése nagy valószínűséggel
képes a betegség kiújulását megakadályozni. Amíg a gyógyszer gyors abbahagyását követő
fél-másfél éven belül - a betegség típusától függően - a javult betegek 60-80 százaléka
visszaesik, addig ez a szám a folyamatos gyógyszerszedés mellett legfeljebb 10-20% szokott
lenni. Még ebben is ott van a bizonytalanság, vajon az a 10-20% biztosan szedte-e végig a
gyógyszerét, nem tartott-e időnként „próbaszünetet”, nem takarékoskodott-e a felírt adaggal...

Mintegy mellékesen az is világossá vált, hogy a gyógyszerszedés mellett mégis
bekövetkező visszaesések ritkábbak, jóval enyhébbek, és az adag emelésével könnyen
meggyógyíthatók. Ezzel szemben a pszichés zavarok „spontán” kiújulásaira inkább az
jellemző, hogy - kezelés nélkül - egyre sűrűbben jelentkeznek, egyre súlyosabbak és egyre
nehezebben reagálnak a gyógyszerekre.
Arról azonban nincs szó, hogy a betegnek „egész hátralévő életén át” gyógyszert kellene
szednie. Az emberi agy ugyanis plasztikus, rugalmas és alakítható: a tartós hatások egy idő
után maradandó nyomot, „végleges” változást idéznek elő benne. Aki egyszer megtanult
zongorázni, autót vezetni, vagy angolul beszélni, az egy bizonyos értelemben már „így
marad” és akkor sem felejti el ezeket egészen, ha hosszabb időn át nem gyakorolja. Az
idegsejtek - átvitt értelemben - „megtanulhatják” a gyógyszerek hatását, azaz bennük a
gyógyszer hatására idővel olyan tartós változások jönnek létre, amelyek a gyógyszer
elhagyása után is megmaradnak. Ehhez azonban az agyat egy kicsit be kell csapni: a
gyógyszert hónapok vagy évek múlva is csak fokozatosan, csendben, apró és óvatos
lépésekben célszerű elhagyni, mintegy „ki kell lopni” a szervezetből, nehogy megszólaljon
odabenn a vészcsengő. Ha ügyesen csináljuk, az agy „nem veszi észre” a változást és onnan
fogva már gyógyszer nélkül is úgy marad...
„Az a figyelmes és alapos orvos, aki minden panaszra külön gyógyszert ír fel”
A gyógyítás olyan bonyolult és különleges szolgáltatás, ahol a „vevő” (a beteg) általában nem
tudja megítélni a kapott „áru” minőségét, tehát a gyógyítás szakszerűségét. Ezért kénytelen
külső jelekből ítélni: mennyire barátságos, mennyire atyai, mennyire komoly az orvos, hogyan
és mennyi ideig vizsgál, mi látszik az arcán - és hogy hányféle tablettát ír fel a végén. Sok
éven át a pszichiáterek tekintélye többé-kevésbé egyenes arányban állt az általuk rendelt
gyógyszerek számával. Ezért is vetették el néhányan annak idején a sulykot és rendeltek
olykor a szó szoros értelmében napi háromszor két maréknyi különféle tablettát a
betegeiknek, méghozzá mindjárt a kezelés első napjától fogva.

Azóta viszont világossá vált, hogy a pszichés zavarok döntő többségét egyetlenegy jól
megválasztott gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni. Két gyógyszer együtt adása
olykor jól kiegészíti egymást, nagyon ritkán esetleg egy harmadik is hasznos lehet, de ha
egyidejűleg háromnál többre volna igazán szükség, az már szakkönyvbe kívánkozó
különlegesség. Ha tehát a pszichiáter a beteg tengernyi panaszára: félelmeire,
lehangoltságára, álmatlanságár, szapora szívverésére, zsibbadására, szédülésére,
fulladására, rossz étvágyára és örömtelen nemi életére mindezek után nem kilenc, hanem
csupán egyetlenegy, esetleg kétféle tablettát javasol, akkor ez nem a felületességét, hanem
sokkal inkább a hozzáértését bizonyítja. A mandulagyulladásnak is sokféle tünete van
(fájdalom, láz, duzzanat, nyelési nehézség stb.), hozzáértő orvos mégsem ír fel mindegyikre
külön-külön gyógyszert, hanem ehelyett a kórfolyamatot - a bacilus jelenlétét - fogja kezelni
egyetlenegy antibiotikummal. A bacilusölő szerből se rendel egyszerre négy félét („hátha
valamelyik majd beválik”), hiszen a bacilust csak egyszer és csak egyféleképpen lehet
megölni, a többi - ugyanarra ható! - gyógyszer tehát teljesen felesleges volna.
Sok különféle tabletta összekeverése nemcsak szükségtelen, ha nem esetleg ártalmas is
lehet, hiszen a gyógyszerek a szervezetben egymásra hatnak és alkalmasint „össze is
vesznek”, amint erről korábban már volt szó. Ezért jó, ha az embernek egyszerre csak egy
orvosa van, aki minden együtt szedett gyógyszerről tud. Válogatás nélkül mindenféle
gyógyszereket egyszerre szedni legfeljebb arra jó, hogy a tengernyi bomlástermék az ember
véréből egy csapásra huncut és ördögöt zavarba ejtő boszorkánylevest csináljon...
„Pszichés hatású gyógyszerekre egy kortyot sem szabad inni, mert abból nagy baj
lehet”
Pedagógiai szempontból az ilyen totális ijesztgetés - egy iszákos országban - még akár jó
szándékúnak is mondható, csak éppen ebben a formában nem igaz.

Bár erről ma megoszlanak a vélemények, de a fejlett országokban az orvostól inkább
pontos tájékoztatást, mintsem nevelő célzatú hazugságokat szokás elvárni.
Valóban vannak olyan gyógyszerek, amelyek - esetenként nagymértékben - felerősítik az
alkohol hatásait. Elsősorban a benzodiazepinek (szorongásoldók és altatók) tartoznak ebbe a
csoportba, de gyakran hasonló hatásúak lehetnek az erősen álmosító („klasszikus”)
antidepresszánsok, a szintén markánsan álmosító hatású pszichózis elleni szerek (mint a
klórpromazin, a haloperidol vagy a klozapin) és különösen a régebbi „nyugtatók”. Ezek mellett
tehát kevesebb alkohollal is hamar be lehet rúgni és viszonylag könnyű rosszul lenni,
émelyegni, szédülni, vagy ájuldozni. Nagyok viszont az egyéni különbségek: van, akit ilyen
gyógyszerek mellett egyetlen pohár sör is „kiüt”, mások viszont semmiféle változást nem
észlelnek.
A lítium, a korszerű (szelektív) antidepresszánsok, a nem álmosító antipszichotikumok, a
buspiron, a memóriajavító szerek és a többiek viszont egy-egy alkalmi, mértéktartó koccintást
minden baj és következmény nélkül elviselnek. Ezt azért érdemes tudni, mert akadnak
betegek, akik félelmükben inkább elhagyják a gyógyszereiket, csak hogy ihassanak - és
igazából ezzel okoznak maguknak bajt. Néhány tesztvizsgálatból az derült ki, hogy egyes
SSRI-gyógyszerek például nemhogy fokoznák, hanem némiképp még ellensúlyozzák is a csekély mennyiségű! - alkohol álmosító, tompító és reflexlassító hatásait. Ebből persze nem
következik, hogy az ilyen szerekre célszerű (helyes, egészséges, netán ajánlatos) volna inni,
de ha a helyzet véletlenül úgy hozza, emiatt nem kell a gyógyszert abbahagyni. Az óvatosság
mindazonáltal nem árt, ugyanis az egyéni érzékenység néha meglepő dolgokat produkálhat.

„Pszichés zavarok elleni gyógyszerekkel autót vezetni tilos”
Ez a kategorikus és ellentmondást nem tűrő kijelentés számos gyógyuló beteget késztet
arra, hogy a kelleténél hamarabb hagyjon fel a gyógyszerszedéssel. A félreértés abból az
időből eredhet, amikor minden pszichiátriai gyógyszert automatikusan „nyugtatónak” véltek,
ráadásul maga az autóvezetés még csak kevesek mulatsága vagy kedvtelése - nem pedig
munkaeszköze, alapvető közlekedési eszköze, netán megélhetési forrása - volt.
„Nyugtató” szerek hatása alatt valóban nem ajánlatos, mert veszélyes vezetni, de ez csak a
gyógyszer tényleges hatástartamára érvényes. Aki este bevett egy midazolamot (másfél óráig
ható altatót), az másnap reggel bátran vezethet; két tabletta nitrazepam után viszont legalább
egy napot célszerű kihagyni. A probléma nem „általában” maga a gyógyszer, hanem az
álmosító, a reflexlassító, figyelmet és koncentrálást rontó hatás. Kockázatot jelentenek az
olyan szerek is, amelyek látászavart, szédülést, vérnyomás esést okoznak; ezért aggályos
minden további nélkül autóba ülni klasszikus („triciklusos”) antidepresszánsok,
benzodiazepinek, antipszichotikumok szedését követően - addig, amíg az ember tisztába
nem jön saját reagálásával és amíg a kezdeti álmosító hatás el nem múlik. Egyébként a
gyógyszerek hivatalos, orvosoknak szóló ajánlásaiban sem totális tilalom szerepel, hanem
ilyesmi: „a gépjárművezetői alkalmasság... elbírálásánál különös figyelemmel kell eljárni”,
vagy „alkalmazásának első szakaszában egyénileg meghatározandó ideig járművet vezetni...
tilos”. A lényeg tehát nem a tilalom, hanem az egyéni mérlegelés és az óvatosság.
Vannak, akik félelemből vagy „önvédelemből” legszívesebben minden gyógyszert szedő
beteget gondolkodás nélkül eltiltanának az autóvezetéstol, márpedig kezeletlen pszichés
zavarral vezetni sokkal kockázatosabb, mint egy korszerű gyógyszerrel. Biztonságosabb egy
olyan sofőr mellett ülni, aki most vett be két alprazolam tablettát, mint aki nem vette ugyan be,
de szüksége lenne rá! Gyógyszereket ugyanis nem kedvtelésből, hanem a betegségek
leküzdésére szednek az emberek.

A kérdés tehát nem úgy szól, hogy gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül vezet-e valaki,
hanem hogy gyógyszerrel tünetmentesen, vagy gyógyszer nélkül szorongva próbáljuk-e
túlélni a forgalmat. Lehet persze tanárosan-rendőrösen mindent tiltani, de ez csak arra jó,
hogy a betegek vagy elhagyják a gyógyszert, hogy vezethessenek, vagy szedik tovább, és
megtanulnak hazudni. Sokkal jobb, ha orvos és beteg megbízik egymásban és a tények
alapján, közösen tud dönteni.
„Ha bármilyen mellékhatás jelentkezik, a gyógyszert azonnal abba kell hagyni”
Gyakran hallott, de nagyon szélsőséges és jobbára indokolatlan álláspont. A pszichotrop
gyógyszerek többségének vannak az első napokban mellékhatásaik, ezek azonban szinte
mindig ártalmatlanok és a kúra folytatása mellett rövidesen el szoktak tűnni. Émelygés,
szédülés, enyhe hányinger, szívdobogás, máskor szájszárazság, álmosság, borzongás,
étvágytalanság és hasonlók sűrűn előfordulnak, de nem jelentenek semmiféle veszélyt.
Ilyenkor a pszichiáterrel konzultálni persze helyénvaló, de rémülten és azonnal abbahagyni
a gyógyszert kislányos reakció.
Annál inkább az, mert mellékhatásokat nem csak maga a gyógyszer, hanem a puszta hit
is okozhat. Kísérletekből tudjuk, hogy a színtiszta búzakeményítőből préselt tabletták is
képesek szájszárazságot, hányingert, hasmenést, izzadást, szédülést, zsibbadást,
vérnyomáscsökkenést és kellemetlen szívdobogást okozni, mert hisszük, hogy ilyen hatások
várhatók. Ezért van mesés hatása a kísérő cédulákon felsorolt mellékhatásoknak: egyes
betegeken valamennyi ott felsorolt tünet jelentkezik, méghozzá pontosan abban a formában,
ahogy a beteg elképzeli. A közhittel szemben ez nem „hisztéria”, hanem az emberi agy
egyik sajátossága. Leküzdeni pedig nem úgy kell, hogy olvasatlanul eldobjuk a kísérő
cédulát, hanem úgy, hogy végigolvassuk, de azután a placebo hatásról tanultakat is az
emlékezetünkbe idézzük.

Munkahelyi
„Kísérleti állattá"
problémái
váltunk
vannak?
egy világméretű laboratóriumban, ahol a
Előfordulhatnak
persze
olyan
mellékhatások
amelyek
miatt tényleg
abba kell hagyni a
Úgy
játékszabályokat
érzi belefulladaagazdasági,
munkába?
fogyasztói is,
érdekek
mozgatják
és nem
szedését:
viszkető
kiütések,
allergia, vérkép-rendellenesség
és hasonlók - ámde
-gyógyszer
Lidércnyomássá
vált
az élete?
Aazfőnöke
ember
egy
alapvető
agresszív
érdekei
hím,
- aki
ez az emberiség
pusztulásához vezethet.
A depresszióipar
aés
hatalmas
hasznot termelő
gyógyszeripar
dinamikusan
terjeszkedő
ezek
a nap
mai
gyógyszerek
mellett
kivételes
ritkaságok.
Léteznek olyan
mellékhatások
is,
Egész
szorong
képtelen
(Római
Klub
előrejelzések)
állandóan
ajánlatokat
tesz, de
ágazata.
Menedzserek,
marketingesek,
kutatók,
tanácsadók
és
gyakorló
pszichiáterek,
amelyek
bár nem
ártalmatlanok,
tartósak
koncentrálni
a munkájára,
mert
úgy és a beteget zavarják (például a súlygyarapodás,
mivel Ön
hajlandó de
az
íróasztalon
orvosok
hada
működteti:
méregdrágán
eladható
gyógyszereket
törzskönyveztet,
termel, de
A hogy
társadalmak
számára
különösen
nagy
veszélyt
jelent
fiatalok
tömeges
vagy
a szexuális
élet
Ezek
is indokolhatják
egyagyógyszer
abbahagyását,
érzi,
lila köd
ül„késlekedése”).
az agyán?
hanyatt
dőlve
terpeszteni,
ezért az
s megteremti
árujához amultinacionális
vásárlókat,
az úgynevezett
"depressziósok"
tömegét.
manipulálása,
a profitorientált
cégcsoportok
destruktív
nem
„azonnal”,
és nem
a pszichiáter
megkérdezése
nélkül.
A pszichiáterrel
már csak
azért is
-forgalmaz,
Nyugodjon
meg!
a hímsoviniszta
bunkó
hálából az
A gyógyítás
szellemét
felváltotta
a piacsokszor
logikája.
Külföldi
és magyar
szakemberek
magatartása
a fogyasztói
szemlélet
kialakítása
érdekében.
érdemes
tanácskozni,
mert
a szakember
tud
egy
másik,
a beteg
számára
őrületbe
kergeti azzal,
hogy
állandóan
egyaránt rámutattak
arra, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar
elfogadhatóbb
gyógyszert
arra célozgat:
nincsen ajánlani.
pótolhatatlan
ésA
a fejlődés
vele szorosan
összefonódóaz
orvoslás,
hogyan
sulykolják
az emberekaz
fejébe, hogy
központjában
emberi
psziché
erősségeinek,
munkaerő?…
gondjaikat
csak az hatású
- elemzések
szerintveszélyes,
hatástalanantidepresszánsok
Azokat
„Minden
pszichés
gyógyszer
hozzászokástgyógyítják.
okoz; a beteg
a a
önazonosságnak
a támogatása
kellene mert
álljon.
szerzőket,
akiksoha
köntörfalazás
nélkül,
fogalmaznak, méltatlanul vádolják
rabja
lesz, és
többé nem
tudjakeményen
abbahagyni”
pszichiátriaellenességgel;
a szakemberek
szándéka
egy jobbispszichiátria
Ez az elég széles körbenmert
hangoztatott,
egyesek
által tudatosan
terjesztett hamis jelszó
megteremtése.
Az emberi értékeket
, az életet nem
tisztelő
tudósok
hatalmas
tudományos
veszélyes,
mert hozzászokást
okoz: újságírók,
orvos
gyógyítók
és közvélemény-formáló
tényanyagot
tárják fel, hogy
gyógyszeripar
és
figurák
a rabjaifelvonultatva
lesznek és emlegetését
- aatények
ellenére -tudományhamísítása
soha többé nem tudják
propagandája
és beteget
egyaránt
félrevezet.
Tudományos.
tényanyagon
abbahagyni.
Azszakembert
erre vonatkozó
tényeket
szükségtelen
elismételni,
róluk szólt
az egész
alapuló művek
egyértelműen igazolják, hogy az antidepresszánsok gyógyhatása a
megelőző
fejezet.
gyógyszeripar marketingfogása csupán, s tudományosan valójában nem igazolt, a
gyógyszerek mellékhatásai viszont bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív
cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz,
stb. vezethetnek, az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár.
A Depresszióipar nem egyszerűen egy szűk érdekcsoport, hanem a gyógyszerengedélyezés, az orvoslás és a gyógyszeripar intézményesült összefonódása, melynek
következtében az orvos akarva-akaratlan gyógyszer- és betegségkereskedővé, a betegek
pedig vásárlókká válnak. A gyógyítás szellemét maga alá gyűrte a profit szelleme…