Transcript Filozófiatörténet

Mi a filozófia?
• Elkerülhetetlen a kérdés: Mi a filozófia?
• Ha a filozófiai tevékenység végeredménye
szempontjából válaszolunk a kérdésre:
• A filozófia az egészre vonatkozó, érvelésen és
tapasztalaton alapuló fogalmi konstrukció.
• Mit jelent az „egész”?
– 1. a világ, a kozmosz, a létezők összessége, mindenség,
a természet, stb. A filozófiai tradíció – a tudomány
állásától is függően – mindig másként határozza meg a
világot, mint az egész egyik pólusát.
Mi a filozófia?
– 2. az ember, mely ugyan része a mindenségnek,
természetnek, mégis külön pólusként alkotja az
egészet, hiszen ő az, aki megismeri a világot, képes
önmagához viszonyulni, ő hozza létre a filozófiát is.
Talán a legfontosabb definíciója az embernek: az
ember eszes állat (Arisztotelész), vagyis a
természethez is kapcsolódik az ember, de ki is
emelkedik a természetből. A Biblia szerint Isten a saját
képmására teremtette meg az embert: „Teremtsünk
embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” A
görög és a zsidó-keresztény tradíció együtt határozta
meg, hogy miként gondolkodik a Nyugat az emberről.
Mi a filozófia?
– 3. A harmadik pólus: ideális világ, Isten,
Abszolútum, végső értelmi rend. Egyes filozófusok
nagyon különböző módon fogták ezt fel: Platónnál
ideavilág, Augustinusnál az ideák Isten gondolatai,
melyek alapján a világot teremtette, Hegelnél
világszellem, stb.
– A fő kérdések: van-e e objektív rendje a világnak?
Hogyan illeszkedik az ember ebbe a rendbe?
Később felmerül, hogy esetleg nem az ember az,
aki ezt a rendet konstituálja?
Mi a filozófia?
– 4. A társadalomhoz, a közösséghez, a másik
emberhez fűződő viszony. Az ember mindig az
embertársaival együtt él, de egyáltalán nem
világos, hogy mennyire határozzák meg mások, az
adott közösség, társadalom, hogy miként éljünk,
hogyan értjük meg önmagunkat, mit kezdjünk a
szabadságunkkal, van-e autonómiánk, hogyan
lehet egy jól működő társadalmat létrehozni, stb.
– A filozófia e viszonyokra: a szabadságra,
igazságosságra, autonómiára, a közösség
szerepére kérdez rá.
Mi a filozófia?
Az „egész” tehát, melyre a filozófia rákérdez:
• 1. a világ
• 2. az ember – 4. társadalom
• 3. Isten, ideák
A filozófia fogalmak segítségével próbál összefüggő
elméletet adni ezekről a dimenziókról, belső
kapcsolataikról. A történetileg áthagyományozott
filozófiai művek, írások ennek a gondolati
munkának a lecsapódásai, ezekre tudunk
támaszkodni, ha a filozófia történetéről
szeretnénk beszélni.
A filozófiai kérdezés motívumai
• Felmerül a kérdés, hogy mi szüksége van filozófiára olyan
embereknek, akik nem filozófusok és nem is akarnak azok
lenni?
• Minden ember az életmódjával, egzisztenciális döntéseivel,
a világról, másokról alkotott véleményeivel folyamatosan
választ ad filozófiai kérdésekre. Tipikusan azonban e
kérdéseket nem fogalmazzuk meg magunknak, nem is
gondolunk rájuk.
• Magától értetődőnek tekintjük azt, ahogy élünk, ahogy
gondolkodunk. A hétköznapi élet inkább elfordul a végső
kérdésektől, elzárkózik a nyugtalanító, az életvezetését
esetleg megkérdőjelező gondolatoktól. Terhesnek ítéljük
azokat a kérdéseket, melyekre válaszolva újra kellene
gondolnunk a döntéseinket, életünket.
A filozófiai kérdezés motívumai
• De akkor melyek lehetnek a filozófiai kérdezés
motívumai?
• Karl Jaspers, német filozófus (1883-1969)
három fő motívumot különböztet meg:
– csodálkozás
– kételkedés
– határhelyzetek
A filozófiai kérdezés motívumai
„A csodálkozás tudás megszerzésére ösztönöz. Csodálkozás közben
észreveszem tudásom hiányosságait. Tudásra törekszem, önmagáért
a tudásért, nem pedig azért, hogy valamely közszükségletet
kielégítsek Filozófiai gondolkodás közben az ember kiszabadul
gyakorlati szükségleteinek kötelékeiből. Minden hátsó gondolat
nélkül szemléli a dolgokat, az eget es a földet, es kérdi: mik ezek,
miből lettek. S a kérdések válaszaitól nem vár semmi hasznot, csak
egyfajta kielégülést.”
A csodálkozás valójában a világhoz való gyermeki viszonyunk
újjáéledése. A felnőtté válás, nevelődés nemcsak tudást és
képességek elsajátítását jelenti, hanem veszteséget is, nem tudjuk
már friss szemmel nézni a dolgokat, nem vagyunk képesek
rácsodálkozni a dolgokra. A csodálkozás ennyiben kilépés a
hétköznapi magától értetődőség világából.
A filozófiai kérdezés motívumai
• „Másodszor: mikor kíváncsiságom és bámulatom kielégült,
akkor jön a kételkedés. Nézeteket halmoztam fel, de a
kritikai vizsgálat után valamennyi nézetem bizonytalanná
vált. Érzéki észrevételeink érzékszerveink függvényei, s nem
megbízhatóak. […] Kategóriáink emberi értelmünk
kategóriái, s reménytelen ellentmondásokba keverednek.
Minden tételt újabb tétel cáfol. […] A módszeres kételkedés
minden tudás kritikai vizsgálatára indít, és radikális
kételkedés nélkül nincs is filozófiai gondolkodás.”
• A kétely és a kritika nemcsak a filozófia, hanem minden
tudomány számára is nélkülözhetetlen. A filozófiai kétely,
mint majd Descartes-nál is látni fogjuk, a radikalitása révén
különbözik a tudományban működtetett kételytől.
A filozófiai kérdezés motívumai
• „A határhelyzetek – a halál, bűn, változás, a
világ bizonytalansága – a kudarc realitásával
szembesítenek bennünket. Az ember számára
döntő, hogy hogyan viszonylik ehhez a
kudarchoz. […] Ahogyan felfogja kudarcát, az
határozza meg, mivé válik. A
határhelyzetekben az ember vagy nem vesz
észre semmit, vagy igazi létére ébred,
múlandó földi egzisztenciája fölött és annak
ellenére.”
A filozófiai kérdezés motívumai
• A csodálkozás, a kétely, a megélt határhelyzetek –
más-más módon – mind kivezetnek a hétköznapi
beállítódásunkból.
• Különösen radikális a határhelyzetek tapasztalata:
hozzátartozóink halála, balesetek, szélsőséges
erkölcsi döntési szituációk, megrendítő élmények.
Otthonosságunk, magabiztosságunk egy pillanat
alatt eltűnhet, s a biztos fogódzóként működő
értelmeink szertefoszlanak. Szembesülünk
végességünkkel, s ezáltal kívülről tudunk a
világunkra tekinteni.
Novalis filozófia-definíciója
• A filozófiában rejlő kimozdítottságot jól kifejezi Novalis (1772-1801)
filozófia-meghatározása:
• „A filozófia honvágy, vágy arra, hogy mindenütt otthon legyünk.”
• „honvágy” – nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene: kimozdítottság
és visszavágyódás.
• „mindenütt” – az egészre orientáltság fejeződik ki, túllépés a
korlátozotton, a végesen
• „otthon” – az otthonosság fogalma összeköti a véges
hétköznapiságot és az egészre orientáltságot, az „egész”-ben
szeretnénk otthon lenni, az egészet szeretnénk sajátunkként tudni
• A filozófia értelem-összefüggés létrehozása, kísérlet létezésünk
kitágítására, az egész felől való rátekintésre.
A filozófia és az emberi egzisztencia
• A filozófia kiélezi és megmutatja azt, ami minden
ember sorsában, életében benne rejlik. Nem kívülről és
felülről akar valamit mondani, hanem az ember
léthelyzetét szeretné értelmezni.
• A végességünkhöz,halandóságunkhoz való viszonyunk,
a közösséghez fűződő kapcsolatunk, a másik emberrel
való együttélésünk, a végső értelem keresése (istenhit,
ateizmus), az igazság és hazugság problémája
(öncsalás, élethazugság) mind olyan kérdések, melyek
mindenki életébe be vannak kódolva. A filozófia teret
nyit, hogy viszonyulni tudjunk e kérdésekhez mi
magunk is.
A filozófia története
• Csak arra van mód, hogy néhány csomópontot,
reprezentatív filozófust, illetve művet
bemutassunk. A félév során három kulcspontot
emelünk ki a filozófia történetéből:
• 1. Szókratész és Platón
• 2. Descartes
• 3. Nietzsche
• Mindhárom esetben természetesen szélesebb
kontextusok bemutatásával próbáljuk meg az
illető filozófiát bemutatni.
Szókratész és Platón
• Fő szövegek:
• Platón Szókratész védőbeszéde, több kiadás,
legújabb fordítás: Atlantisz, Kiadó, Budapest,
2005 (ford. Mogyoródi Emese), régebbi
kiadás: Platón Összes Művei I. köt. 401-439. o.
• Platón Állam /részlet/ Platón Összes Művei II.
köt. 441-465. o.
• Vagy: Platón Állam /részletek/ Atlantisz Kiadó,
Budapest, 2014, 346-365. o.
A görög filozófia kezdetei
• Görögország (i.e. 6-4. század), a nyugati filozófia kialakulásának és
kibontakozásának a színtere
• Polisz, városállamok: kis politikai egységek (földrajzi tagoltság),
Athén fénykorában is csak 40 000 teljes jogú polgár
• Közvetlen demokrácia kifejlődése: argumentáció, érvelés,
meggyőzés, retorika felértékelődése, a beszéddel való befolyásolás
és meggyőzés jelentősége hallatlanul megnő
• Kereskedelem, gyarmatosítás, expanzió: idegen kultúrák, szokások
megismerése
• A tudást nem önálló papság birtokolja és monopolizálja mint pl.
Egyiptomban
• Önálló, teljes jogú polgárok az első filozófusok, van pénzük, idejük
és szabadságuk. (mindig érdemes megnéznünk, hogy milyen
szociológiai és hatalmi-politikai háttere van a filozófiai
tevékenységnek)
A görög filozófia kezdetei
• 1. Egyenes idézetek
– Legfontosabb források: Platón (i.e. 4. sz.), Arisztotelész (i.e. 4.
sz.), Szimplikiosz (i.sz. 4. sz.), Plutarkhosz (i.sz. 2. sz.), Sextus
Empiricus (i. sz. 2. sz.), Alexandriai Kelemen (i.e. 2. sz.),
Hippolütosz (i.sz. 3. sz.), Diogenész Laertiosz (i.sz. 3. sz.) Híres
filozófusok élete, Ióannész Sztobaiosz (i.sz. 5. sz.)
– Herrmann Diels – Walter Kranz Die Fragmente der Vorsokratiker
• 2. Testimóniumok
– Legfontosabb források: Platón (i.e. 4. sz.), Arisztotelész (i.e. 4.
sz.), Theophrasztosz A természetfilozófusok véleményei,
doxográfusok, pl. Diogenész Laertiosz
• Herrmann Diels – Walter Kranz Die Fragmente der
Vorsokratiker
A görög filozófia kezdetei
• Homérosz
– Ókeánosz
• A földet körbefolyó folyam és forrása minden víznek
• Mint mindennek forrása vagy eredete
• Platón Theaitétosz „Homérosz így szólván: ‘istenek ősét,
Ókeánoszt, s Téthüszt, ki az anyjuk’, azt mondta ki ezzel, hogy
minden az áramlásból és a mozgásból sarjadt.
• Arisztotelész Metafizika „Némelyek úgy vélik, hogy akik
ősrégen, sokkal a mi korunk előtt elsőkként elmélkedtek az
istenek felől, azok úgy gondolkodtak a természetről (mint
Thalész). Költeményeikben ugyanis azt mondták, Ókeánosz
és Téthüsz a keletkezés szülői”
A görög filozófia kezdetei
• Hésziodosz
– Theogónia: „Elsőnek jött létre a Khaosz, majd Gaia
követte, szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja,
Tartarosz éjköde eztán, mélyen a földnek ölében és
Erosz, az, aki a legszebb mind a haláltalanok közt, […]
Szült Khaosz és Erebosz lett gyermeke és a sötét Éj,
szült a sötét Éj, s tőle ered Aithér meg a Nappal, mert
szerelembe vegyült Erebosszal s lett viselőssé. Gaia
először méltó párját hozta világra, a csillagos Égboltot,
hogy mindent ez beborítson, és legyen Uránosz áldott
istenek égi lakása.”
A görög filozófia kezdetei
• Túllépnek a mitikus szemléleten, fogalmak,
magyarázatok, nincs hivatkozás istenekre
• Az első görög filozófusok elsősorban a
természetről, a kozmoszról gondolkodtak.
• Az egy és sok problémája
• A rendezett világ (kozmosz) sokszerűsége és
egysége, alapelve, őseleme (arkhé)
• Ciklikus időfelfogás
A görög filozófia kezdetei
• Kisázsiai görög gyarmatokon jelennek meg az első bölcselők
• Thalész (i.e. 624-546), Milétosz,
• Sokoldalú tevékenység, geometria, csillagászat, nem írt
filozófiai művet
• Előre jelzett egy napfogyatkozást (i.e. 585), nagy
valószínűséggel babiloni csillagászat eredményeinek
felhasználásával
• „Hierónümosz azt mondja, hogy árnyékuk segítségével
mérte meg a piramisokat úgy, hogy kifigyelte azt a
pillanatot, amikor azonos hosszúságú a mi árnyékunk a
magasságunkkal.” (Diogenész Laertiosz Híres filozófusok
élete I. 27.)
A görög filozófia kezdetei
• „ahogyan Thalészt is, Theodóroszom, amikor csillagászati
megfigyelései közben fölfelé nézve belesett egy gödörbe, egy elmés
és csinos thrák szolgálólány kigúnyolta, mondván, hogy erősen
vágyik ugyan az égi dolgok ismeretére, de fogalma sincs arról, ami a
háta mögött és a lába előtt van.” (Platón Theaitétosz, 174 a)
• „Midőn ugyanis szegénysége miatt folyton azt hányták a szemére,
hogy a filozófia haszontalan, kifigyelte, mint mondják, csillagászati
úton, hogy bő olajtermés lesz, s még télen előteremtett egy kevés
pénzt, és valamennyi milétoszi és khioszi olajsajtolóra foglalót
adott, majd olcsón kibérelte őket, mivel senki sem ígért többet;
mikor aztán elérkezett a megfelelő alkalom, egyszerre és hirtelen
nagy kereslet támadt, […] s így sok pénzt halmozva össze,
bebizonyította, hogy könnyű megvagyonosodniok a filozófusoknak,
ha éppen akarnak; csakhogy nem ez az, amire törekszenek.”
(Arisztotelész Politika 1259 a 9)
A görög filozófia kezdetei
• Kozmológiai tanítása:
• „Mások meg azt mondják, a föld a vízen úszik.
Ez ugyanis a legősibb ránk maradt tanítás,
amelyről azt mondják, a milétoszi Thalész
tanította, s ami szerint azáltal marad fönn,
hogy úszik, mint egy fadarab vagy más efféle
[…]” (Arisztotelész Az égbolt 294 a 28.)
A görög filozófia kezdetei
• Neki tulajdonított tanítás: A mindenség alapja és őselve
(arkhé) a víz.
• „Az első filozófusok közül a legtöbben azt gondolták,
hogy minden dolognak csupán anyagi fajtájú
princípiumai vannak. Amiből ugyanis valamennyi dolog
van, az amiből mint elsőből létrejön és amibe mint
végsőbe belépusztul úgy, hogy annak szubsztanciája
állandó marad, tulajdonságai azonban változnak, arról
mondják, hogy eleme és princípiuma a dolgoknak […].
Thalész, aki kezdeményezője az ilyesfajta filozófiának,
azt mondja, hogy ez a víz (ezért állítja azt, hogy a föld a
vízen van).” (Arisztotelész Metafizika 983 b 6)
A görög filozófia kezdetei
• A tanítás értelmezése:
• Előfeltevések: A konkrét tapasztalati világ
változékonyságának megértése döntő magának a
világnak a megértésében.
• Kérdés: Mi a változatlan minden változásban?
• Válasz: A mindenség alapja és őselve (arkhé) a
víz.
• Következmények: A világ rendezett és ezért
megérthető.
A görög filozófia kezdetei
• Anaximandrosz (i.e. 610-545)
• Az első filozófiai mű fűződik a nevéhez „A
természetről” címmel.
• „Anaximandrosz […] a milétoszi Thalész utóda és
tanítványa, a dolgok princípiumának (arché) és
elemének az apeiront mondotta, elsőként
nevezve ezen a néven a princípiumot.”
(Szimplikiosz)
• „Mások szerint pedig az egyből válnak ki a benne
levő ellentétek, ahogy Anaximandrosz is mondja
[…].” (Arisztotelész A természet 187 a 12)
A görög filozófia kezdetei
• „az apeironnak nincs kezdete […], hanem úgy tetszik, ő a
kezdete a többi dolognak, és körülfogja valamennyit és
mindent kormányoz, mint azok állítják, akik az apeiron
mellett nem vesznek fel egyéb okot, mint például az ész
vagy a szeretet. És isteni természetű az apeiron: halhatatlan
ugyanis és romolhatatlan, mint Anaximandrosz és a legtöbb
természetkutató mondja.” (Arisztotelész A természetről 203
b 7)
• Amikből keletkeznek a dolgok, azokba történik pusztulásuk
is „szükségszerűen, mert büntetést és jóvátételt fizetnek
egymásnak jogtalankodásaikért az idő elrendelése szerint.”
• differenciálatlan ősállapot (apeiron, határtalan)
• Differenciált, artikulált világ , kozmosz
A görög filozófia kezdetei
• Jogtalankodás lehetséges értelme: valamely
szubsztancia, elem túlsúlya (évszakok
váltakozására gondolhatunk, mint tapasztalati
háttérre), vagy önmagában a differenciálódás
• „az idő elrendelése” értelmezése: a
kozmosznak ritmusa van, idő kell egyes fázisok
kibontakozásához, de az idő szerint
szükségszerűen következnek az újabb fázisok
A görög filozófia kezdetei
• Hérakleitosz (544-484) Epheszosz
• „Büszkébb és gőgösebb volt bárkinél […] végül
embergyűlölővé lett, a világtól visszavonult a hegyekbe.”
(Diogenész Laertiosz Híres filozófusok élete IX 1. 3.)
• „A neki tulajdonított könyv fő tárgyköre alapján A
természetről címet viseli, ám három értekezésre oszlik: a
mindenségről szólóra, a politikára és a teológiára.”
(Diogenész Laertiosz Híres filozófusok élete IX 1. 5-6.)
• Vitatott, hogy tényleg e három részből állt volna a könyve,
valószínűbb, hogy aforizmákból, tömör, sokértelmű
mondásokból építette fel a könyvét (Természetről)
A görög filozófia kezdetei
• Alapfogalmak, legfontosabb tanítások:
• Logosz
• [B1.] Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben
felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy
már meghallották Mert bár minden eszerint a logosz szerint lesz,
mégis olyanok, mintha nem vennének tudomást róla, mikor
megismerkedni kezdenek oly szavakkal és tényekkel, amilyeneken
én végigvezetem őket, fölfejtve mindent természete szerint és
megmagyarázva, hogyan van. A többi ember azonban észre sem
veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva.
• [B2.] [Ezért] ahhoz kell igazodni, ami közös. De bár a logosz közös,
úgy él a sok ember, mintha külön gondolkodása volna.
• [B 50.] Nem tőlem, hanem a logosztól hallván, bölcs dolog
elismerni, hogy minden egy.
A görög filozófia kezdetei
• Az ellentétek lényegi egysége:
• [B 61.] A tenger: víznek a legtisztább és a legszennyesebb,
halaknak ital és éltetőjük, embereknek azonban ihatatlan és
halálos.
• [B 60.] Az út fel és le ugyanaz.
• [B 111.] Betegség teszi az egészséget édessé és jóvá, éhség
az elteltséget, fáradság a megpihenést.
• [B 88.] Ugyanaz van benne az emberben élve és halva, és
ébren és alva, és fiatalon és öregen. Mert ezek átcsapva
azok, s azok ismét átcsapva ezek.
• [B 67.] Az isten nap éj, tél nyár, háború béke, elteltség
éhség. És változik, miként a tűz, amikor elvegyül füstölőkkel,
nevet kap aszerint, hogy melyik minek érzik.
A görög filozófia kezdetei
• A dolgok egysége a felszín alatt van, az
ellentétek kiegyensúlyozott kölcsönhatásán
alapul
• [B 54.] Láthatatlan illeszkedés a láthatónál
erősebb.
• [B 123.] A természet rejtekezni szeret.
• [B 51] Nem értik meg, mint van az, ami
ellenkezik, önmagával mégis összhangban:
visszacsapó illeszkedés, mint íjé és lanté.
A görög filozófia kezdetei
• A kozmosz egyensúlya és az ellentétek
küzdelme
• [B 80.] [És] tudni kell, hogy a háború közös, és
Diké Erisz és minden viszályban ás ínségből
keletkezik.
• [B 53.] Háború mindenek atyja és mindenek
királya. És egyeseket istenekké tett meg,
másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká
tett, másokat szabadokká.
A görög filozófia kezdetei
• A folyó-hasonlat
• [B 12.] Ugyanazokba a folyamokba lépőkre más
és más víz árad. És a lelkek pedig a nedvességből
párolognak fel.
• [B 49 a] Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és
mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg
nem is vagyunk.
• [B 91 a] [Mert] nem lehet kétszer ugyanabba a
folyamba lépni.
A görög filozófia kezdetei
• Kozmosz: örökké élő tűz
• [B 30.] Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek,
sem isten, sem ember nem alkotta senki, hanem volt
mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban
mértékre és kialszik mértékre.
• [B 31 a] Tűzváltozások: először tenger, a tengernek fele
föld, fele meg tüzes lehelet.
• [B 90.] A tűznek is ellenértéke a minden, és a tűz
mindennek az ellenértéke, ahogy az aranyé a vagyon és
a vagyoné az arany.
• [B 64.] És mindeneket kormányoz a villám.
A görög filozófia kezdetei
• Bölcsesség
• [B 41.] [Mert] egy a bölcs dolog: felfogni az
értelmet, amely kormányoz, áthatva
mindenen mindent.
• [B 32.] Az egyetlen bölcs dolog nevéül nem
fogadja el, és elfogadja Zeusz nevét.
A görög filozófia kezdetei
• A lélek tűzből épül föl
• [B 36.] A lelkeknek halál vízzé lenni, a víznek meg halál
földdé lenni, de a földből víz lesz, a vízből pedig lélek.
• [B 118.] A száraz lélek a legbölcsebb s legkiválóbb.
• [B 117.] A felnőtt férfit, amikor megrészegedett,
serdületlen gyermek vezeti, úgy tántorog, nem tudva
hová lép, mert nedves a lelke.
• [B 45.] A lélek határait - mehetsz és meg nem találod,
bejárj bár minden utat, mélysége akkora.
A görög filozófia kezdetei
• Ébrenlét, alvás, halál
• [B 26.] Az ember az éjben világosságot gyújt
magának, miután a látása kialudt, de él.
Érintkezik a halottal alva, miután a látása
kialudt, ébren érintkezik az alvóval.
• [B 25.] Nagyobb halálrésszel [ugyanis]
nagyobb osztályrész jut sorsul.
A görög filozófia kezdetei
• Lélek, önmagunk
• [B 101.] Elkezdtem keresni önmagamat.
• [B 119.] Az éthosza kiknek-kinek számára a
daimón.
• [B 107.] Rossz tanújuk az embereknek a szemük
és fülük, ha barbár lelkük van.
• [B 43.] A hübriszt jobban kell oltogatni, mint a
tűzveszedelmet.
[B 44.] Harcolnia kell a népnek a törvényét védve,
mint várfalért.
A görög filozófia kezdetei
• A korai görög filozófia három nagy témája már
megjelenik Hérakleitosznál
– Kozmosz
– Test és lélek
– Polisz
• E három nagy rendszer analóg módon van
felépítve, belső összefüggéseik feltárása a
filozófus egyik célja
Szofisták
• i.e. 5. században tűnek fel a szofisták, akik fordulatot jelentenek a
görög filozófia fejlődésében.
• A szofisták (szofisztész: bölcs, magasrendű szaktudás birtokosa)
vándorló tanítók: politika, retorika, logika, meggyőzés művészete.
Vagyis radikális tematikus váltás, a természet helyett az ember, a
megismerés, a nyelv kerül az előtérbe.
• E fordulat főbb okai:
– A filozófia belső fejlődése. Sok irányzat, egymásnak ellentmondó tanok
sokasága, melyek mindegyike az igazságot igényli. Reflexió a kialakult
helyzetre: a megismerés, a nyelv lesz a vizsgálat tárgya
– A politikai helyzet: a demokrácia térnyerése: retorika, meggyőzés,
argumentáció. Megnő a kereslet ezek után, fizetnek, nem is keveset, a
népszerű szofistáknak.
Szofisták
• A szofisták általános jellemzése:
– Az emberi megismerő-képesség határait vizsgálják
– Az érvelést nem feltétlenül mint az igazság
megtalálásának módszerét, hanem a vitában való
győzelem eszközét kutatják
– A társadalom berendezkedésének szabályait, a
politikai együttélés feltételeit vizsgálják.
Szofisták
• Neves képviselők:
• Gorgiasz (i.e. 485-4. század eleje)
• A nem-létezőről avagy a természetről című művében érvel
a következő módon:
• 1. semmi sincsen
• 2. ha van is, nem ismerhető meg
• 3. ha megismerhető is, ezen ismeretünket nem közölhetjük
embertársainkkal
Vitatott, hogy paródiának szánta, vagy komolyan gondolta,
számunkra most a lényeg, hogy reflektál a filozófia korábbi
fejlődési szintjére, annak a határait, illetve dogmatizmusát
feszegeti: megismerhető-e a világ, alkalmas-e a nyelv arra,
hogy továbbadjunk ismereteket?
Szofisták
• Gorgiász kora legünnepeltebb rétora, aki a szónoklat
elméletével és gyakorlatával egyaránt foglalkozott.
• „A nevelés szónoki formájának elsőként ő kölcsönzött
erőt, ékesszólást és a mesterség ismérveit.” (Sudias,
lexikon i. sz. 10. századból)
• „Az imént említett stílusbeli sajátosságokat: a rokon
fogalmak összefűzését, a hasonló végződést, az
ellentétek szembeállítását, melyek önmaguktól,
minden csiszolgatás nélkül is többnyire ritmusosan
zárják a körmondatot, Gorgiász találta föl elsőnek, de
mértéktelenül élt is velük.” (Ciceró A szónokról)
Szofisták
• Prótagorasz (i.e. 485-415)
• „minden dolog mértéke az ember, a létezőknek, hogy
vannak, a nem létezőknek pedig, hogy nincsenek” (más
fordításban: „a létezőknek, hogy miként vannak, a nem
létezőknek pedig, hogy miként nincsenek”)
• Három lehetséges értelmezési szint:
– az egyes emberre vonatkozik: pszichologisztikus érvelés
– csoportokra vonatkozik: perspektivizmus, pluralizmus,
relativizmus következik ebből, a 20, században a
tudásszociológia dolgozta ki ezt az irányt
– az emberi nemre vonatkozik: maga az emberi nem képvisel
valamilyen perspektívát, megközelítésmódot
Szofisták
• A szofisták tevékenysége bizonyos tekintetben a
felvilágosodással rokon.
• „Démokritosz tanítványa lévén, Prótagorász ateista tanítást
adott elő.” (Euszébiosz)
• „Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem
azt, hogy nincsenek. Mert sok minden gátolja a róluk való
tudást; láthatatlanságuk és az emberi élet rövidsége.”
• Diogenész Laertiosz tanúsága szerint „ezért a
kezdőmondatért aztán kiutasították az athéniak, könyveit
pedig elégették az agórán, miután hírnökök útján
összegyűjtötték azoktól, akik megvásárolták.” (Diogenész
Laertiosz Híres filozófusok élete, IX., 51.)
Szofisták
• A szofisták társadalomelméleti jelentősége:
• Alapfogalmak: phüzisz, nomosz
• A fő kérdés: honnan származnak az emberi társadalmakat
vezérlő törvények (nomosz), normák?
– 1. Az emberi természetből következnek, ennek felelnek meg.
– 2. Az emberi konvenciók hozzák őket létre
E kérdés mögött is a már kifejlődött és egymástól sok tekintetben
eltérő alkotmányú poliszokról való gondolkodás, reflexió rejlik.
E vita is máig tart: az úgynevezett jogpozitivista gondolkodás
szerint a tételes jogból kell kiindulni, a természetjogi
gondolkodás szerint az emberi természetből következik a
jogszerűség.
Szofisták
• „Egy elterjedt toposz a természet és a törvény
szempontjai segítségével kényszeríti az
embereket ellentmondásos pozícióba. […]
Szerintük ugyanis a természet és a törvény
egymás ellentétei, és az igazságosság szép dolog a
törvény szerint, a természet szerint viszont nem.
Aki a természet alapján érvelt, annak a törvény
álláspontjáról kell megfelelnünk, míg a törvényre
hivatkozókkal szemben a természet alapján
érvelünk.” Arisztotelész Szofista cáfolatok 173 a718)
Szofisták
• Hérodotosz elbeszélése, megvilágítja a különbségtevés
eredetét:
• „Dareiosz magához hivatva azokat a görögöket, akik a
környezetében voltak, megkérdezte tőlük, vajon mennyi
pénzért volnának hajlandóak elhalt szüleiket megenni. Azok
erre azt mondták, hogy semennyiért sem tennék ezt.
Dareiosz ezek után az indek közül az úgynevezett kallatiakat
hívatva, akik szüleiket megeszik, a görögök jelenlétében,
akik tolmács útján szereztek tudomást a mondottakról,
megkérdezte, hogy mennyi pénzért vállalkoznának arra,
hogy elhunyt szüleiket tűzben égessék meg. Azok erre
hangosan felkiáltottak, s kérték, ne mondjon ilyen
istentelen dolgot. Ilyenek tehát a vélekedések ezekről a
dolgokról […].”
Szofisták
• Hippiasz a Prótagórasz című dialógusban:
• „szerintem a természet szava, nem pedig a
törvény betűje szerint mi valamennyien rokonok,
egymáshoz tartozók és polgártársak vagyunk.
Hiszen a hasonló természetnél fogva rokona a
hasonlónak, a törvény pedig az ember zsarnoka,
sok esetben erőszakot követ el a természeten.
Bizony nagy szégyen lenne, ha mi, akik ismerik a
dolgok természetét […] nem tudnánk ehhez a
méltósághoz méltóan megnyilatkozni […].” (337
c6-e2)
Szofisták
• Kalliklész érvelése Platón Gorgiasz című
dialógusában.
• „úgy jogos, hogy a derekabbnak többje legyen,
mint a hitványnak, a hatalmasabbnak többje,
mint a gyöngének. Ezt látjuk mindenütt, az
állatoknál is és az emberek összes államában és
nemzetségében azt ismerik el igazságosnak, hogy
a hatalmasabb uralkodjék a gyöngébben, s hogy
övé legyen mindenből a nagyobb rész.” (484 d)
Szókratész
• Szókratész (470-399) Cicero szerint „lehozta a
filozófiát az égből a földre és bevitte a házba”,
vagyis az embert érintő, kérdések izgatják a
természetfilozófia helyett. Fiatalkorában még
Anaxagorasz hat rá, de hamar eltávolodik a
tanaitól és a természet egészére irányuló
spekulációktól.
• A szofistákhoz való viszonya inkább negatív, az
érdeklődés hasonló, a tanítások és az életmód
radikálisan különböző.
Szókratész
• Ő maga nem írt egyáltalán filozófiai műveket,
viszont Platón emléket állított mesterének,
amennyiben legtöbb dialógusának főszereplője
Szókratész. Leginkább ezekből tudunk képet
alkotni róla. Másik fontos forrás: Xenophón
Emlékeim Szókratészről.
• Platón esetében különbséget teszünk a korai
dialógusok és a későbbiek között: a koraiak
valószínűleg visszaadják az eredeti Szókratészt, de
ebben az esetben is értelmezésről van szó, ahogy
Platón látta mesterét.
Szókratész
• Tevékenysége: az agórán, pénzváltók asztalinál, testedzés közben
megszólítja polgártársait, filozófiai beszélgetést kezdeményez,
tipikusan kérdez, vizsgálódik. Fiatalok csatlakoznak hozzá, ám
ellentétben a szofistákkal, soha nem fogad el pénzt.
• Tematikusan ismeretelméleti és etikai kérdések foglalkoztatják,
definíciós problémák: „Mi a bátorság?”, „Mi az erény?”, „Mi a jó?”
• Ellentétben a szofistákkal Szókratész nem szkeptikus és nem a
vitában való győzelemre törekszik: az igazi célja a személyiség
fejlődése, önmagunk gondozása szellemi értelemben. A negatív cél
a tudatlanság tudatosítása, annak felismertetése, hogy a
fogalmaink, elképzeléseink sokszor nincsenek megalapozva, nem
tudjuk, hogy mit beszélünk, miért gondoljuk azt, amit gondolunk.
• Ironikus alaptartás jellemzi: „nem tudok semmit, de legalább ezt
tudom”, az irónia célja, hogy kizökkentse az embereket a megkövült
nézeteikből, meggyőződéseikből.
Szókratész
• A filozófia alapcselekvése a dialógus, beszélgetés nincs
előre rögzített álláspont, hanem kölcsönös mozgás,
mely révén kialakul a vélemény. A cél a belátáshoz
segítés.
• Szókratész nagyon magasra értékeli, ha az érvelésen,
vitán keresztül valóban belátáshoz jutunk, szerinte
ugyanis az erény tudása maga az erény. Ha tényleg
belső meggyőződésünkké válik, hogy mi a helyes
cselekedet, Szókratész szerint azt meg is fogjuk tenni.
Negatívan kifejezve, ha nem azt tesszük, akkor az azt is
jelenti, hogy az illető vélemény nem vált
meggyőződésünkké.
Szókratész
• Szókratész a bábamesterséghez is hasonlítja
tevékenységét:
• „én nem a nőket, hanem a férfiakat segítem a
világrahozatalnál, s hogy nekik a lelküket segítem a
szüléshez, és nem a testüket. Sőt, a mi
mesterségünkben épp az a legfontosabb, hogy képesek
legyünk minden lehetséges módon megítélni, hogy
vajon az ifjú elme valami árnyképet, valami hamisat
vagy életerős és igaz dolgot hozott-e a világra. Abban
aztán megint a bábaasszonyokra ütök, hogy ami a
bölcsességet illeti én is terméketlen vagyok.”
(Theaitétosz 150 b-c)
Szókratész
• A per
• Melétosz, Anütosz és Lükon jelentette fel Szókratészt halálbüntetést kérve:
• „Szókratész jogtalanságot követ el, mert megrontja az ifjúságot, és nem
tiszteli azokat az isteneket, akiket a város, ehelyett új daimóni
jelenségekben hisz.” (Szókratész védőbeszéde 24 c)
• 500 esküdtbíró előtt zajlott a per, akik a végén ítélkeztek (szavaztak) két
lépcsőben, először arról, hogy bűnös-e a vádlott, másodszor a büntetés
mértékében: két lehetőségből kellett szavazás által választaniuk: a vádlók
által javasolt, vagy pedig a bűnösnek talált vádlott által javasolt büntetést
választhatták, harmadik lehetőség nem volt.
• Vádbeszéd és védőbeszéd, tanúk meghallgatása, kikérdezése, a bűnösség
megszavazása után újra beszélhetett a vádlott, miközben magának
büntetést javasolt, majd a második szavazás után utolsó szó jogán még
egyszer beszélhetett.
• A Szókratész védőbeszédének felépítése ezt követi: három alkalommal kap
szót Szókratész, illetve az első alkalommal tanút is kikérdezhet.
Szókratész
• Az első beszéd:
• Régi vádak cáfolata: nem természetfilozófus,
nem bölcs, nem szofista
• „van valami Szókratész nevű ‘bölcs férfiú’. Égi
jelenségek kémlelője, […] akik ilyesmit
kutatnak, azok nem tisztelik az isteneket sem.”
(18 b)
• Nem fogad el pénzt, nem próbál „gyengébb
érvet erősebbé tenni” (19 c)
Szókratész
• A delphoi jóslat:
• „Khairephón […] egyszer még Delphoiba is elment, és odáig merészkedett,
hogy a következőt kérdezte a jósdától […] van-e bölcsebb ember nálamnál.
Nos tehát, a Püthia jelentette ki, hogy senki nincs, aki bölcsebb volna.” (21
a)
• Szókratész tudja magáról: „sem nagyon, sem kicsit bölcs nem vagyok”, de
mégis komolyan veszi a jóslatot, keres magánál bölcsebbet.
• Kikérdezi az államférfit, a költőt, a kézművest, vajon ők bölcsebbek-e nála.
Kiderül, hogy ezek nem ismerik tudásuk határait, nem ismerik azon
fogalmakat, melyeket használnak, végül is „egyáltalán nem tudják, hogy
mit beszélnek.” (22 c)
• Végeredmény: mindegyiknél kicsit bölcsebb: „amit nem tudok, arról nem
is hiszem, hogy tudom.” (21 d)
• Később megerősíti: „Hogyne volna hát ez tudatlanság, méghozzá a
legszégyenletesebb fajta: azt hinni, hogy tudjuk, amit nem tudunk?” (29 b)
Szókratész
• Az ifjak megrontásáról:
• „Ezenfelül a hozzám önként csatlakozó ifjak –
tehát akiknek a legtöbb ráérő idejük van,
vagyis a leggazdagabbak fiai – nagy örömmel
hallgatják, amint az embereket vizsgálom, és
maguk is sokszor utánozni kezdenek, és
megpróbálnak másokat vizsgálni.” (23 c)
• (többek között Platón, Alkibiádész, Xenophón,
stb.)
Szókratész
• Melétosz kikérdezése után, mely során Melétosz teljesen
összezavarodik, Szókratész kifejti, hogy miért tartja a
tevékenységét istennek tetszőnek, nélkülözhetetlennek
Athén számára.
• „Igen tisztellek és kedvellek benneteket, athéni férfiak,
hallgatni azonban inkább fogok az istenre, mint rátok, és
míg csak élek és képes vagyok rá, meg nem szűnök
filozofálni, sem titeket inteni és utat mutatni bárkinek
közületek: […] Hát nem szégyelled magad, hogy csupán arra
van gondod, miként növeld a lehető legnagyobbra
vagyonod, hírneved, közmegbecsülésed, de józan
belátással, az igazsággal, s hogy lelked mikét tedd a lehető
legkiválóbbá, mit se törődsz, mit se gondolsz reá?” (29 d-e)
Szókratész
• „Mert ha engem halálra ítéltek, nem
egykönnyen találtok majd más, ilyen embert,
akit – ha ez mulatságosan hangzik is –
egyenesen úgy rendelt városotokhoz az isten,
mint valami jól megtermett, nemes paripa
mellé, mely azonban nagyságánál fogva kissé
lomha, és szüksége van rá, hogy valami
bögölyféle felserkentse.” (30 e)
Szókratész
• Daimóni dolgok:
• „velem ugyanis rendszeresen megtörténik, hogy
jelentkezik egy isteni és daimóni valami, […] jelentkezik
egy bizonyos hang, és ha megszólal, mindig eltérít
attól, amit épp tenni szándékozom, de soha nem
késztet valamire.” (31 d)
• Daimónok eredetileg istenek leszármazottai
• Esetleírás: a harminc zsarnok uralma alatt történtek
• Hegel: „Szókratész tehát azáltal, hogy az igazat a belső
tudat döntésétől tette függővé, ellentétbe került azzal,
amit az athéni nép helyesnek és igaznak tartott.”
(Előadások a filozófia történetéről II., 63.)
Szókratész
• Második beszéd a bűnösség kimondása után
• Szókratész ellenindítványa:
• „Nincs semmi, athéni férfiak, ami jobban illetné az ilyen
embert, mint hogy a Prütaneionban étkezzék, éspedig
sokkal inkább megilleti, mint azt, aki közületek lóval,
kettősfogattal vagy szekérrel győzelmet aratott az olümpiai
játékokon. Mert az ilyen ember csupán látszólag tesz titeket
boldoggá, én viszont valóban azzá teszlek […].” (36 d)
• Nem akar lemondani a vizsgálódásról, sem a száműzetést
nem tartja elfogadhatónak.
• „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet” (38 a)
• Végül barátai unszolására 30 mina bírságot ajánl fel.
Szókratész
•
•
•
•
•
•
•
Harmadik beszéd a halálbüntetés kimondása után (annyira felbőszítette őket
többen szavaztak a halálára, mint a bűnösségére)
A daimoni hang nem szólalt meg a tárgyalás alatt, vagyis Szókratész önértelmezése
szerint nem járt helytelen úton.
„Most azonban az egész tárgyalás alatt nem lépett közbe egyszer sem, bármit
készültem is tenni vagy mondani.” (40 b)
Nem biztos, hogy a halál rossz dolog: „nagy reménységünk van rá, hogy a meghalás
jó. Mert ez két dolog közül valamelyik: vagy egyfajta nemlét, amikor a halott ember
nem érzékel többé, vagy talán- amint beszélik – valamiféle átmenetel, amikor is a
lelke erről a világról egy másikra költözik.” (40 c)
Mindkét esetben nyereségnek tekinti Szókratész a halált.
Az első esetben a halál olyan mint a mély alvás, ami kellemesebb, mint a legtöbb
napunk és álommal töltött éjszakánk.
A második esetben pedig a Hádészba kerülve Szókratész folytathatná a filozófiai
dialógusait, csak itt már meghalt hírességekkel, mint Hésziodosszal, vagy
Homérosszal.
Platón
• Platón (i.e. 427-347) előkelő származás, Athén politikai
vezetéséhez tartozó felmenőkkel, fiatalon politikai
ambíciók, tapasztalatai (harminc zsarnok uralma,
Szókratész pere) hatására elfordul a politikától.
Szókratész tanítványa. 387-ben megalapítja az
Akadémiát. Többször utazik Szürakuszaiba, ahol II.
Dionüszosz türannoszt megpróbálja államreformokra
rábeszélni, a kísérlet balul üt ki, állítólag eladják
rabszolgának, egy ismerőse menti meg.
• Filozófiai szinten megmarad a politika iránti
érdeklődése, lásd pl. Állam, Törvények.
Platón
• A legnagyobb hatást Szókatész gyakorolta rá: folytatja
mestere etikai, logikai vizsgálatait, továbbá
megpróbálja ezeket az eredményeket átfogó filozófiai
elméletté fejleszteni (a tudás és a a lélek természete,
ideaelmélet, a filozófia mibenlétének kérdése)
• További jelentős hatás: Püthagórasz, püthagóreusok
– Matematika kitüntetett szerepe a megismerésben
– Az univerzum felosztása tulajdonképpeni létezőkre és
árnyékvilágra
– Lélekvándorlás, lélek halhatatlansága
– Aszketikus morál
Platón
• Iskoláját i.e. 387-ben alapítja Akadémosz
héroszról elnevezett kertben, 900 évig
működik, Justinianus záratja be 529-ben.
• Akadémia:
– filozófia mellett geometria, asztronómia,
geográfia, zoológia, botanika, politika
– Előadások és beszélgetések
– A filozófia nemcsak tudás, hanem életforma,
melyet az együttélés során lehet elsajátítani
Platón
• Művei kivétel nélkül megmaradtak
– Dialógusok, melyek a filozófia eleven közegére utalnak
– Szókratész majdnem mindig a főszereplő
– Korszakok
• Korai dialógusok, pl. Szókratész védőbeszéde, Lakhész,
aporetikus jelleg, a definíciós kísérletek nem vezetnek
egyértelmű eredményre
• Érett korszak, pl. Állam, Theaitétosz, Phaidón, az
ideaelmélet, a politikai elgondolások és a lélekfilozófia
klasszikus kifejtése
• Késői dialógusok, Szofista, Parmenidész, kételyek,
ellentmodások megfogalmazása az ideaelmélettel
kapcsolatban
Platón
• A korai dialógusok
• A cáfolás (elenkhosz) szókratészi módszere azon alapul,
hogy megmutatjuk, hogy a javasolt definíció túl tág,
vagy túl szűk.
• Pl. A bátorság: helytállás a csatában.
• Ellenpélda (túl tág a definíció): van olyan harcmodor,
amikor hátrálva harcol egy katonai egység.
• Ellenpélda (túl szűk a definíció): nemcsak a háborúban
kell bátran viselkedni, hanem tengeri veszedelem
közepette, betegséggel, nyomorral szemben is.
• A probléma az, hogy Szókratész definíciói az erényeket
cselekvésfajtákkal azonosítják.
Platón
• Platón ideaelmélete
• Szókratész felől a probléma: a definíciós kísérletek (Mi
a jó?, Mi a bátorság?, Mi az erény? stb.) az általános
fogalmak meghatározásához szeretnének eljutni.
Platón kérdése: milyen természete van az
általánosnak? Létezik-e tőlünk függetlenül?
• Platón válasza e kérdésre a klasszikus ideaelmélet
keretei között:
• Az általános létezik, sőt az létezik igazán. Léthierarchia
van, a megismerés szintjei egyben a létezés szintjeit is
jelentik.
Platón
• Ideák: a tulajdonképpeni létezők, ősképek, időben
változatlanok, Nem minden dolognak van Platónnál
ideája (nehézségek a késői dialógusokban); aminek
vannak: jó, szép, erények (bátorság), matematikai
tárgyak (pl. háromszög), élőlények (pl. ló)
• Dolgok részesednek az ideákból, azért hasonlítanak az
eredetire, időben változnak, a keletkezés és pusztulás
világához tartoznak
• Lelkek az ideákra visszaemlékeznek (lélekvándorlás:
születésünk előtt szemléltük az ideákat), érzékelik a
dolgokat, az ideák alapján ismerik fel őket
Platón
• Az idea (eidosz, idea) fogalmának közelebbi
meghatározásai
–
–
–
–
Egy és ugyanaz minden f dologban
Ez az, ami révén minden f dolog F
Erre vonatkozik F meghatározása
Az ideákat nem érzékelhetjük, hanem egyedül az
értelmünkkel ragadhatjuk meg
– Az ideák nem változnak és örökké egyformák,
szemben az érzékelhető dolgokkal
– Magáról az ideáról nem mondhatjuk hogy nem az,
ami, pl. F valójában nem F
Platón
• „Tehát, ugye, az teszi ezt a legtisztábban, aki inkább
önmagáért való elgondolással közelít minden egyes
dologhoz, és nem a látást használja fel hozzá, sem
bármelyik más érzékét, egyetlenegyet sem hurcolva
magával, a gondolkodás csatlósaként, hanem csak
önmagáért való letisztult gondolkodással törekszik
megragadni minden egyes önmagáért való dolgot a
létezők közül, a lehető legnagyobb mértékben
elszakadva a szemétől és fülétől és úgyszólván az egész
testet, mely csak zavarja a lelket és nem engedi, hogy
megszerezze az igazságot és az eszméletet, amikor
közösködik vele? (Phaidón 65 e)
Platón
• A szép ideájáról:
• „Ez az, Szókratész, amiért minden eddigi fáradozás
történt; először is örökkévaló, se nem keletkező, se
nem pusztuló, nem növekvő és nem fogyatkozó; aztán
nem is olyan, hogy ebben szép, abban rút, egyszer igen,
máskor nem, ehhez képest szép, ahhoz képest rút, itt
szép, ott rút, vagyis egyesek számára szép, másoknak
rút, […] hanem önmagánál fogva és önmagában
egyetlen formájú, örök létező. Minden más szép dolog
őbenne részesül, olyan módon, hogy keletkezésük és
pusztulásuk őt sem gyarapítja, se nem csökkenti –
egyáltalán nem is érinti.” (Lakoma 211 a-b)
Platón
• „Vajon nem esik-e meg olykor, hogy az egyenlő
kövek és fadarabok, noha ugyanazok, hol
egyenlőknek látszanak, hol nem? – De bizony
előfordul – No, de az megesik-e, hogy magukat az
egyenlőket egyenlőtleneknek véled látni, vagy az
egyenlőséget egyenlőtlenségnek? –
Semmiképpen Szókratész.” (Phaidón 74 b-c)
• „Én úgy látom, hogy ha magán a szépen kívül
valami más: szép, az nem egyéb miatt szép,
hanem azért, mert részesül magában a szépben.”
(Phaidón 100 c)
Platón
• Platón az ideaelméletet három hasonlattal világítja meg:
• A naphasonlat
• „Nos, őt értem én a jó szülöttén, akit a jó a maga
hasonlatosságára nemzett; ami a jó gondolat világában az
észhez és az ésszel felfogható dolgokhoz viszonyítva,
ugyanaz a nap a látható világban a látáshoz és a látható
dolgokhoz viszonyítva.” (Állam 508 c)
• „Nos, a megismerhető dolgoknak is nem csupán a
megismerhetősége származik a jótól, hanem ezenfelül még
a létezésük és a lényegük is, holott pedig a jó nem létező,
hanem a létezőt máltóságával és erejével messze
túlszárnyalja.” (Állam 509 b)
Platón
Platón
• Vonalhasonlat
• Eikaszia (sejtés)
• „a képeket – a képeken értem elsősorban az árnyékképeket, aztán a víz
felszínén […] visszatükröződő látomásokat és hasonlókat.” (Állam 510 a)
• Pisztisz (hit)
• „a körülöttünk levő élőlényeket, az egész növényzetet, s minden, kézzel
készített dolgot.” (Állam 510 a)
• Dianoia (értelem, következtető gondolkodás)
• „alapul veszik a páratlant, a párosat, az idomokat, a szögek három fajtáját,
s más ezekkel összefüggő fogalmakat; aztán ezeket, mint akik mindezzel
tisztában vannak, szilárd alapnak tekintik, s tovább már érdemesnek sem
tartják, hogy felőlük akár önmaguknak, akár másoknak fölvilágosítással
szolgáljanak, mert hiszen – szerintük – úgyis mindenki előtt nyilvánvalóak;
aztán ezekből kiindulva folytatják nyugodtan a következtetéseiket” (Állam
510 c)
Platón
• Noézisz (ész, belátás)
• „az ésszel felfogható dolog másik felének azt
veszem, ami csak maga az ész tud megragadni az
okfejtés erejével, míg a feltevéseket nem tekinti
kiindulópontoknak, hanem valóban
feltevéseknek, mintegy lépcsőknek és
megindulásnak, hogy aztán a mindenség kezdete
felé vezető úton a föltétel nélküliig eljutva […]
lassanként eljusson a végpontig” (Állam 511 b)
Platón
Platón
• „Ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen
álljon fel, s forgassa körül a nyakát, járjon és nézzen a tűz felé […] a
ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra,
amelyeknek az árnyékát azelőtt látta” (Állam 515 c-d)
• „Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná felfelé a
göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem
húzná a napfényre, vajon nem szenvedne-e emiatt, s nem
méltatlankodna-e hurcoltatása közben?” (Állam 515 d)
• „Először is legkönnyebben az árnyékképeket tudná nézni, aztán az
embereknek s minden másnak a vízben tükröződő képét, s csak
utoljára magukat a dolgokat; […]. S aztán a napot is – de nem a víz
tükrében, s nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt
magát, a maga valóságában, s a maga helyén – meg tudná
pillantani, s eredeti minőségében megszemlélni.” (Állam 516 a-b)
Platón
• „S ha visszaemlékszik korábbi lakóhelyére, ottani
bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy
e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokat
pedig szerencsétlennek? (Állam 516 c)
• „Ha ez az ember megint lemenne ugyanarra a helyre, s ott
leülne, nem lenne-e a szeme tele sötétséggel, így hirtelen a
napfényről jövet? […] nem lenne-e nevetség tárgya, s nem
mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy
megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még
csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán
megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt
valamiképpen kézre kerítenék és megölhetnék, nem ölnéke meg?” (Állam 516 c – 517 a)
Platón
• „A mindegyikünk lelkében meglévő erőt, s azt a
szervet, amellyel valamit megtanulunk […] csak az
egész lélekkel együtt lehet a keletkező világból
kifelé fordítani mindaddig, amíg képes lesz rá,
hogy el tudja viselni a létezőnek s a létező
legvilágosabb részének a szemléletét […] A
nevelés tehát éppen ennek a megfordításnak a
művészete, hogy miképp fog a lélek
legkönnyebben és legeredményesebben más
irányba fordulni” (Állam 518 c-d)
Platón
• Platón lélekfelfogása
• Előzmények:
– pszükhé eredeti jelentése: lepke, életerő, az elven
ember erőtlen képmása a Hádészban
– Preszókratikus filozófiában nem jelenik meg a lélek
fogalma, az észlelés és a tudás az ember
állapotváltozása pl. Hérakleitosz: „Nem tőlem, hanem
a logosztól hallván bölcs dolog elismerni, hogy minden
egy.” Parmenidész is egy istennőtől tudja meg, hogy
mi az igazság. „ugyanaz a gondolkodás és a létezés”
Platón
• Szókratésszel és az erkölcsi erények vizsgálatával
lép a filozófia olyan terepre, ahol szükségessé
válik az emberi lélek filozófiai feltételezése.
• Szókratész hipotézisei
– Azért tudunk erényesen viselkedni, mert ismerjük az
erényt
– Az erény ismeretére definíciója révén teszünk szert
• Szókratész definíciós kísérletei viszont, lásd korai
szókratikus Platón-dialógusok, nem jártak sikerrel
• Platón válasza: Az erény ismeretére nem
definíciója révén jutunk
Platón
• Platón válasza a Menónban:
• „Ha tehát a lélek halhatatlan és többször született, és
minden dolgot látott, ami itt és ami a Hádészban van,
semmi sincs, amit meg ne tanult volna; így nem csoda,
hogy az erényre és más dolgokra is vissza tud
emlékezni, amelyekről azelőtt tudomása volt. Minthogy
pedig az egész természet rokon vele, és a lélek eleve
megtanult mindent, nincs semmi akadálya annak, hogy
aki egyvalamire visszaemlékszik, amit tanulásnak
neveznek az emberek, az rátaláljon az összes többire is,
ha bátor az illető, és nem fárad bele a kutatásba.” (81 cd)
Platón
•
•
•
•
Test-lélek dualizmus:
„a filozófia olyan állapotban veszi át a lelkünket, amikor teljesen a testhez van
kötve és hozzá van tapadva, és kénytelen rajta keresztül, akárcsak egy
börtönrácson át, nézni a létezőket, önmagán át pedig semmit, és teljes
tudatlanságban szenved, és látja, mennyire félelmetes a börtön, melybe a vágyai
juttatták” (Phaidón 82 e – 83 a)
„A lélek a maga egészében halhatatlan. Mert ami önmagát mozgatja, az
halhatatlan.” (Phaidrosz 245 c)
„Hasonlítsuk a lelket szárnyas fogat és kocsisa együttes képességéhez. […] a mi
vezetőnk kettős fogatot hajt, és lovai közül az egyik szép és derék, […] a másik
ellenkező jellemű. […] Az istenek fogatai jól kormányozhatók, egyensúlyban
könnyen haladnak, de a többiek csak nehezen. Mert az a ló, mely a hitványságból
részesedik, lefelé húz, a föld felé hajlik és nehezedik a súlyával, ha nem nevelte
szépen a kocsisa. […] A többi lélek közül amelyik legjobban követi istent és a
leghasonlatosabbá vált hozzá, kocsisa fejét emeli fel az ég fölötti tájra, és így viszi
magával a körforgás, de lovaitól zavarva csak nagy nehezen szemlélheti a
létezőket. […] S azért igyekeznek meglátni a valóság mezejét, mert annak rétjén
van a lélek legnemesebb részéhez illő legelő, amely a lelket felemelő szárny
növelését is táplálja.” (Phaidrosz 246 a – 248 c)
Platón
• A Phaidrosz lélekfelfogása
• A lélek három részből áll:
– a gondolkodó lélekrészből, amely vezeti a kocsit, akinek a
szárnyai nőnek, ha szemléli az ideákat.
– Indulatos lélekrészből, amely bátran, egyenesen viszi a
kocsit
– Vágyakozó lélekrész, amely az érzékei rabja, letér az útról,
akadályozza a gondolkodó lélekrészt, hogy szemlélje az
ideákat és ezáltal nőjön a szárnya
• Az ember tehát köztes lény, két világ polgára: az
érzékiség húz bennünket lefelé, a halhatatlan lelkünk
azonban felfelé törekszik. A konfliktus örök, ez az
ember sorsa.
Platón
• A kozmosz, melyet a demiurgosz teremtett, élőlény, mely lélekkel
(világlélek) rendelkezik.
• „E mindenség alkotóját és atyját nagy dolog volna megtalálni, s ah
megtaláltuk is, lehetetlen volna mindenkivel közölni, azt kell ellenben újra
megvizsgálnunk: melyik mintakép szerint alkotta meg építője, vajon a
mindig azonos módon létező vagy a keletkezés világába tartozó szerint-e?”
(Timaiosz 28 c – 29 a)
• „mindent, ami látható volt, úgy vett át, hogy nem volt nyugalomban,
hanem mozgott szabálytalanul és rendezetlenül, rendbe hozta a
rendetlenségből, mert azt gondolta: mindenképpen különb a rend.”
(Timaiosz 30 a)
• „észt oltva a lélekbe s lelket a testbe, építette fel a mindenséget, hogy oly
művet alkosson, mely természeténél fogva a lehető legszebb és legjobb.
Így tehát valószínű okoskodás alapján azt kell állítani, hogy ez a világ
valóban lelkes és eszes élőlénnyé lett az isten gondviselése folytán.”
(Timaiosz 30 b-c)
Platón
• A testi világ felépítésében végső soron a derékszögű háromszögek
vesznek részt:
–
–
–
–
–
A tűz a tetraéder
A föld a hexaéder
A levegő az oktaéder
A víz az ikozaéder
Az égboltozat a dodekaéder ideájának mintájára épül föl.
• Heisenberg szerint sokkal közelebb áll a modern fizika
szemléletéhez Platón, mint Démokritosz
• „’Kezdetben volt a szimmetria’ – ez minden bizonnyal
szerencsésebb kifejezés, mint a démokritoszi ‘kezdetben volt a
részecske’. Az elemi részecskék szimmetriákat testesítenek meg; ők
a szimmetriák legegyszerűbb reprezentánsai, de ugyanakkor
következményei is a szimmetriának.” (A rész és az egész)
Platón
• Az Állam, Az államférfi, és a Törvények című munkáiban fejti ki
politikai elgondolásait.
• Az Állam eredeti címe nem Polisz, hanem Politeia.
– Politeia jelentései: államrend, alkotmány, közéleti tevékenység,
életmód, életvitel, nem statikus, hanem egy szervezet dinamikus
rendje
– A politeia működése az emberi cselekvésben (praxisz) nyilvánul meg,
amely morális-közösségi cselekvésként értendő.
– Platón „a bennünk lévő, a lélekben lévő politeiá”-ról is beszél (591 e).
– A helyesen nevelt ember „pillantását az ő belső alkotmányára
(politeia) fogja függeszteni” (591 e), mert ennek az alkotmánynak”
valószínűleg ott van a mintája az égben annak számára, aki hajlandó
meglátni, és hajlandó önnön lényének bensőjét a látottak zerint
megszervezni.” (592 b)
Platón
• A vezető kérdés az igazságosság mibenlétére vonatkozik:
• A vita egyik résztvevője, Glaukón , aki szerint az
igazságosságot önmagáért érdemes választani, bizonyítékot
követel Szókratésztól arra nézve, hogy az igazságos ember
élete akkor is előnyösebb az igazságtalanénál, ha az
igazságos embert igazságtalannak tartják, s mindenfajta
büntetést és nyomorúságot szenved el, miközben az
igazságtalant az igazságosság megtestesülésének tekintik, s
mindenfajta jutalomban és örömben részesül.
• A fordulat abban áll, hogy az igazságosságot nem a
következményei, hanem önmagáért kell Platón szerint
választani.
Platón
• Az igazságosság még az Állam első könyvében
egy bizonyos emberi cselekvés minősége és
következményei, addig később a lélek
minőségeként lép elénk.
• Az igazságosság a lélek erénye (is).
• Olyan államra van szükség, amely
összhangban van a lélek igazságosságával,
illetve fordítva az állam feladata a lélek belső
harmóniáját nevelés által elősegíteni.
Platón
• „Úgy gondolom, hogy államunk, ha csakugyan
helyesen van megalapítva, tökéletesen jó.
• Szükségképpen felelte.
• Vagyis nyilvánvaló, hogy bölcs, bátor,
mértéktartó és igazságos.
• Nyilvánvaló.” (427 e)
• A négy sarkalatos erény mind az államra, mind
pedig a lélekre vonatkoztatható.
Platón
• A lélek három részből, vágyakozó, indulatos és
gondolkodó lélekrészből épül föl.
• A lélek akkor működik helyesen, ha a gondolkodó
lélekrész maga mellé tudja állítani az indulatost és
ezáltal meg tudja zabolázni a vágyakozó lélekrészt.
• Mindegyik lélekrészhez kapcsolható egy erény, amely
leginkább hozzájuk tartozik:
–
–
–
–
Gondolkodó lélekrész – bölcsesség
Indulatos lélekrész – bátorság
Vágyakozó lélekrész – mértékletesség
A három lélekrész, vagyis az egész lélek harmóniája igazságosság
Platón
• Az állam a nevelésen keresztül tud az állampolgáraival összhangba kerülni.
• Szókratész egyik fontos feltételezése itt is érvényes: az erényes cselekvésre
vonatkozó tudás tanítható.
• Nevelési állam: a legfontosabb a kiválasztás és a nevelés, általános képzési
rendszer
• Származástól és nemtől függetlenül ugyanaz a képzés: mindenki egyenlő
esélyekkel indul.
• 10-20 év gimnasztika, zene, vallás
• Kiválasztás
• 20-30 év matematika, csillagászat
• Kiválasztás
• 30-35 filozófia
• Kiválasztás
• 15 év állami szolgálat után kb. 50 éves kortól az állam irányítása
Platón
• A képzés alapján három társadalmi réteg alakul ki:
• Dolgozók mértékletesség az erényük, a vágyakozó
lélekrész a domináns bennük
• Őrök (nincs család és magántulajdon)
– Katonák bátorság az erényük, indulatos lélekrész a
domináns bennük
– Vezetők bölcsesség az erényük, gondolkodó lélekrész
domináns bennük
Igazságosság: harmónia a különböző rétegek között,
mindenki a maga dolgát végzi.
Platón
• Az igazságtalan állam az igazságos állam bomlásformáiként
foghatók fel, érthetők meg.
• Végső soron öt államforma van:
– az első a királyság vagy arisztokrácia, a legjobb ember vagy
emberek uralma, amelynek célja az igazságos államforma;
– a második a timokrácia, a becsületszerető, vagy nagyravágyó
emberek uralma, melynek célja a fölény vagy győzelem;
– a harmadik az oligarchia vagy a gazdagok uralma, melyben a
gazdagságot becsülik a legtöbbre;
– negyedik a demokrácia, a szabad emberek uralma, amelyben a
szabadságot becsülik a legtöbbre;
– ötödik a türannosz, a teljesen igazságtalan ember uralma,
melyben a szertelen és szégyentelen igazságtalanság kerekedik
felül.
Descartes életrajzi adatok
• René Descartes 1596-ban született nemesi családban (apja ügyvéd,
nagyapja orvos), egész életében nem voltak anyagi gondjai, szabadon a
tudományoknak és a filozófiának szentelhette az idejét.
• Egy jezsuita gimnáziumban tanult La Fleche-ben, a kor egyik legjobb
iskolája.
• Latin, történelem, retorika, poétika, matematika, filozófia, azon belül
logika, morálfilozófia, fizika metafizika
• 1616-ban jogi végzettséget szerez, majd Hollandiában katonai iskolába jár.
• 1619-től utazik, és részt vesz a harmincéves háborúban, Magyarországon is
jár.
• 1625-28 Párizsban él
• 1628-tól Hollandiában él 20 évig, zárkózott, rejtőzködő életet él, nagyon
vigyáz a szabadidejére
• 1649-ben Stockholmba utazik Krisztina svéd királynőhöz
• 1950 tüdőgyulladásban meghal
Descartes főbb írások
• Főbb művei:
– 1628-ben befejezetlenül hagyja: Szabályok az
értelem vezetésére
– 1637 Értekezés a módszerről
– 1641 Meditációk az első filozófiáról
– 1642 Gassendi, Hobbes és Arnauld ellenvetéseivel
és Descartes válaszaival újra kiadják a
Meditációkat
– 1644 A filozófia elvei
– 1649 Értekezés a lélek szenvedélyeiről
A szellemi környezet a 17. században
• Az egyetemeket a skolasztika uralja,
ugyanakkor az egyetemeken kívül rendkívül
gazdag és sokrétű a szellemi élet, Descartes
szempontjából különösen jelentős az új
tudomány kialakulása és a szkepticizmus
reneszánsza.
Skolasztika
• Egyetemek (Párizs, Bologna, Oxford, Cambridge) és szerzetesrendek,
különösen a ferencesek és a domonkosok
• A fénykor a 11-13. század, a 17. századra már elvesztette a
kezdeményezőkészségét és elevenségét
• A keresztény gondolkodás és az áthagyományozott görög filozófia
összekapcsolása, különösen Platón és Arisztotelész filozófiája, hatalmas
rendszereket alkotnak, a legismertebb és a katolicizmus számára máig
meghatározó gondolkodó Aquinói Szent Tamás (1224-1274, két főműve:
Summa contra gentiles és Summa Theologiae. Szent Tamás az
arisztotelészi filozófia mellett kötelezi el magát é a következő évszázadok
tudományos gondolkodását erőteljesen meghatározza
• A skolasztika általános jellemzője a tekintélytisztelet, az érvelés
kiindulópontjai a Biblia mellett egyházatyák és pogány filozófusok
gondolatai. John of Salisbury kijelentése: „Olyanok vagyunk, mint az
óriások vállain ülő törpék, többet és messzebbre látunk náluk, nem mintha
a saját látásunk élesebb volna, vagy nagyobb lenne termetünk, hanem
mivel az óriások nagysága a magasba von és emel minket.”
Skolasztika
• Két pontot emelünk ki a skolasztikus
filozófiából:
– arisztoteliánus természetkép (újkori tudomány
ezzel szemben jött létre)
– Isten létének bizonyításai (később térünk erre
vissza, Descartes istenérve kapcsán)
Arisztoteliánus természetkép
– A Hold alatti és a Hold fölötti világ
megkülönböztetése
– A Hold fölötti világ:
•
•
•
•
Örök körmozgás
Ötödik elem
Szférák, rajtuk az égitestek
Mozdulatlan mozgató: biztosítja az örök körmozgást,
úgy oka a mozgásnak, hogy ő nem okozat, vagyis első
ok, továbbá önmagát gondoló lény, minden törekvés
végső célja, filozófiai isten-fogalom
Arisztoteliánus természetkép
Arisztoteliánus természetkép
A Hold alatti világ
• Négy, egymásba alakuló elem
–
–
–
–
Tűz (meleg, száraz)
Víz (hideg, nedves)
Föld (hideg, száraz)
Levegő (meleg, nedves)
Mozgások:
1. szubsztanciális átalakulások
2. minőségi átalakulások
3. mennyiségi változások
4. helyváltoztatások
Mozgások lehetnek még természetesek (pl. szabadesés, a
dolgok a saját helyükre törekednek) és kényszerítettek
(elhajítunk valamit)
Arisztoteliánus természetkép
• A dolgok teleológiai természete: a bennük rejlő cél
megvalósulása:
• Keletkezés – növekedés – beteljesedés – hanyatlás megsemmisülés
• A folyamat csúcspontja: beteljesülés (entelecheia)
• Négy ok, a dolgok strukturális elemzésének
szempontjai
–
–
–
–
Anyagi (pl. a kés anyaga: acél)
Formai (a kés élessége)
Cél (vágás)
Ható (kézműves, aki létrehozta), a ható ok marad meg
egyedül a modern tudományos felfogásban
Az újkori tudomány kialakulása
• Heliocentrikus világkép
– Nikolaus Copernicus (1473-1543), a Nap van a
középpontban, e körül forognak a bolygók, számításai nem
pontosabbak és egyszerűbbek, mint Ptolemaioszé, de van
egy igazán nagy fordulat: a Föld egy bolygó a többi közül –
ez az elképzelés Arisztotelésszel és az egész középkori
világképpel szembemegy.
• Kísérletezés, matematikai természettudomány
– Galileo Galilei (1564-1642), új eszközök használata a
természet megfigyelésében, távcső, Jupiter holdjai, a Hold
felszíne, hegyek a Holdon, napfoltok: nincs elvi különbség a
Hold feletti és a Hold alatti világ között, a filozófiai
spekulációt a tapasztalás kiterjesztése dönti meg.
Az újkori tudomány kialakulása
Az újkori tudomány kialakulása
• Kísérletezés, matematikai természettudomány
– A szabadesés matematikai összefüggései: lejtős
kísérlet: nem azt nézi, ami közvetlenül adódik, hanem
egy ideális modell szerint konstruálja a kísérleti
berendezést. Lejtőn golyókat gurít, változtatja a lejtő
és a golyók simaságát, s extrapolál a súrlódásmentes
gurulás (esés) matematikai összefüggésére.
– Ez a modern természettudományos kísérlet ősalakja,
ez is szemben áll Arisztotelész felfogásával, mely
szerint nem szabad beavatkozni a természetbe, csak
megfigyelni.
Szkepticizmus
• Phürrhón (i.e. 360-270), Szókratészhez hasonlóan nem ír könyveket,
a szkeptikus álláspont célja: a lélek zavartalanságának az elérése,
amit könnyen alááshatnak a megalapozatlan vélekedéseink.
• Sextus Empiricus (i. sz. 2. század)
• „Úgy véljük, hogy a szkeptikus filozófiát létrehozó alapelv a
zavartalan lelkiállapotba vetett remény. […] A szkeptikus gondolati
építmény legfőbb alkotóelve pedig az, hogy minden érvvel szemben
áll egy másik, vele egyenlő súlyú érv. Szerintük ugyanis ebből
kiindulva érkezünk el oda, hogy nincs semmiféle dogmánk.” (Sextus
Empiricus 1998: 174. o.)
• Ha a szembeállított vélemények kioltják egymást, akkor
felfüggeszthetjük az ítéletünket. Ezáltal megszabadulunk a
dogmatikus tudástól, így érhetjük el a lélek zavartalanságát.
Descartes
• Értekezés a módszerről című műve: egy útkereső
gondolkodó típusának a bemutatása.
– A tudás korabeli állapota és jellegzetességei
• Sorra veszi a kor tudományait: „nincs a világon olyan tudomány,
amilyennel azelőtt kecsegtettek engem.” (17.)
• Történelem: „Mert ha a régi századok embereivel társalgunk, ez
majdnem olyan, mintha utaznánk. […] Ámde ha az ember túl sokat
utazik, idegenné válik saját hazájában; s ha nagyon is kíváncsi arra,
mi történt az elmúlt századokban, akkor rendszerint nagyon
tudatlan marad abban, mi történik a jelenben.” (19.)
• Erkölcstan: „Viszont a régi pogányoknak erkölcsről szóló írásait csak
homokra és sárra épült büszke és pompás palotához
hasonlítottam.” (20.)
• Matematika: „Különös örömöm telt a matematikában
okoskodásainak bizonyossága és evidenciája miatt” (20.)
Descartes
– A világ állapota
• „Mihelyt tehát korom megengedte, hogy kivonjam magam
tanítóim felügyelete alól, egészen abbahagytam a könyvek
tudományának tanulmányozását. Elhatároztam, hogy nem
keresek más tudományt, csak azt, amelyet magamban, vagy
a világ nagy könyvében találhatok.” (22.)
• „mivel láttam, hogy sok olyan dolog, amely nekünk nagyon is
különösnek és nevetségesnek tetszik, más nagy népeknél
általános elismerésre és helyeslésre talál, hozzászoktam
ahhoz, hogy semmi olyasmiben ne higgyek túl szilárdan,
amiről csak példa és szokás által akartak meggyőzni.” (23.)
Descartes
• „De miután így több éven át a nagy világ könyvét
tanulmányoztam és némi tapasztalatot
iparkodtam szerezni, egy napon elhatároztam,
hogy magamban is kutatok, s minden szellemi
erőmet megfeszítem, hogy megválasszam azokat
az utakat, amelyeken járnom kell.” (23.)
• Három lépés:
– A kor tudományainak megismerése
– A világ feltérképezése
– Befelé fordulás, önmagunk megismerése
Descartes
• Módszer keresése:
• „A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az
emberek között, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit
kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak
többet kívánni, akiket minden más dologban csak igen
nehéz kielégíteni.” (13.)
• Nincs privilegizált tudás, a döntő az, hogy miként használjuk
az eszünket. Bárki képes arra, hogy az igazsághoz eljusson.
• E kiindulópontnak politikai értelme is van: ha mindenkinek
biztosítjuk a megfelelő módszert és ismereteket, akkor
képes arra, hogy politikai kérdésekben is ítéletet tudjon
alkotni.
Descartes
• Sajátos mérnöki szemlélet: a tradíció javítgatásával
nem érhetünk célt, le kell mindent rombolni és
újjáépíteni.
• „Így azt látjuk, hogy azok az épületek, amelyeket
egyetlen építőmester tervezett és fejezett be,
többnyire szebbek, jobban elrendezettek, mint azok,
amelyeken többen javítgattak, akik régi, más célokból
épített falakat is felhasználtak. Így azok a régi városok,
amelyek eleinte kicsiny mezővárosok voltak és csak az
idők folyamán lettek nagy városokká, rendszerint
rosszul rendezettek azokhoz a szabályos helyekhez
képest, amelyeket valamely mérnök a saját elképzelése
szerint kimér egy síkságban.” (24. sk.)
Descartes
• Módszerének négy fő pontja:
– „Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit nem
evidens módon ismertem meg annak; azaz hogy gondosan kerüljek
minden elhamarkodást és elfogultságot és semmivel többet ne
foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami oly világosan és elkülönítetten áll
elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni.
– A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden
problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet és ahányra a
legjobb megoldás szempontjából szükség van.
– A harmadik az volt, hogy bizonyos rendet kövessek
gondolkodásomban, mégpedig olyképp, hogy a legegyszerűbb és
legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kell kezdenem, hogy aztán
lassan fokozatosan emelkedjem fel az összetettebbek ismeretéhez […].
– Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános
áttekintésre törekedjem, s így biztos legyek abban, hogy semmit ki
nem hagytam.”
Descartes
• A négy pont jelzi azt az útvonalat, melyet a tudás
megszerzéséért be kell járnunk:
– Szükségünk van biztos mércére, evidencia-kritérium,
valójában mindenki rendelkezik a természetes értelem
képességével
– A módszeres kétely segítségével lebontjuk az
ismeretinket és elvetünk mindent, melyben kételyre
adhat okot
– Ha eljutottunk a végpontig, az evidens elemi
belátásokig, újraépíthetjük a tudásunkat
– A tudás teljességét így szerezhetjük meg, mindenhez
hozzáférhetünk a módszerünk segítségével.
Descartes
• A következőképpen jellemzi azt a tudást, amelyre
törekszik:
• „Így tehát a filozófia egésze olyan fához hasonlatos,
melynek gyökereit a metafizika alkotja, a törzs a fizika,
az ágak pedig, amelyek e törzsből nőnek ki, nem
mások, mint valamennyi többi tudomány, amely három
alapvető tudományra vezethető vissza: az
orvostudományra, a mechanikára és a morálra; ez
utóbbin a legmagasabbrendű és legtökéletesebb
morált értem, amely – mivel valamennyi tudomány
teljes ismeretét előfeltételezi – a bölcsesség utolsó
fokozata.” (14.)
Descartes
• Mielőtt azonban nekilátna e program véghezvitelének,
ideiglenes morálra van szüksége: „Így én is, hogy addig
se maradjak határozatlan a cselekedeteimben, amíg az
ész kényszere folytán az vagyok ítéleteimben, s ez idő
alatt is a lehető legboldogabban élhessek, bizonyos
ideiglenes erkölcstant alkottam magamnak” (35.)
• „Az első az volt, hogy engedelmeskedjem hazám
törvényeinek és szokásainak, állhatatosan
ragaszkodjam ahhoz a valláshoz, amelyre Isten
kegyelméből gyermekkorom óta oktattak, minden más
dologban pedig a legmérsékeltebb és a szélsőségektől
legtávolabb eső véleményhez tartsam magamat” (35.)
Descartes
• „Második vezérelvem az volt, hogy a lehető
legszilárdabb és legelhatározottabb legyek
cselekedeteimben, s hogy éppoly állhatatosan
kövessem a legkétségesebb nézeteket is, ha már
egyszer erre elhatároztam magamat, mintha a
legbiztosabbak volnának. Úgy vagyok ezzel, mint az
erdőben eltévedt utazó: nem szabad neki ide-oda
bolyongania, majd az egyik, majd a másik irányban,
még kevésbé szabad egy helyben megállnia, hanem
mindig a lehető legegyenesebben kell haladnia egy
irányban, s ezt még akkor sem szabad semmis okokból
megváltoztatnia, ha eleinte talán csak véletlenül
választotta is.” (37.)
Descartes
• „Harmadik vezérelvem az volt, hogy mindig arra
törekedjem, hogy inkább magamat győzzem le,
mint a sorsot, inkább kívánságaimat változtassam
meg, mint a világ rendjét; s egyáltalán ahhoz a
hithez szokjam, hogy csakis gondolataink vannak
egészen a hatalmunkban, úgyhogy ha a
külsődolgokra nézve megtettünk mindent, ami
tőlünk telt, akkor mindaz, ami hiányzik a sikerhez,
számunkra teljesen lehetetlen.” (38.)
• Tetten érhető a sztoikus filozófia hatása.
Descartes
• „Végül pedig ennek az erkölcstannak
befejezéseképpen áttekintettem az embereknek
ebben az életben űzött különböző foglalkozásait,
hogy a legjobbat választhassam. Nem akarok
bármit is mondani mások foglalkozásáról, de úgy
gondoltam, legjobb lesz, ha megmaradok a
magamé mellett, azaz ha egész életemet
értelmem kiművelésének szentelem, s tőlem
telhetőleg tovább haladok az igazság
megismerésében ama módszer szerint, amelyet
előírtam magamnak.” (39.)
Descartes
• A módszeres kétely alkalmazása:
• „Ezzel nem a szkeptikusokat akartam utánozni, akik
csak azért kételkednek, hogy kételkedjenek, s úgy
tesznek, mintha mindig határozatlanok volnának.
Ellenkezőleg, minden szándékom csak a bizonyosságra
irányult, hogy eltakarítva a laza földet és a homokot,
sziklára vagy agyagföldre bukkanjak.” (40.)
• „el kell vetnem mint feltétlen hamisat mindazt, amiben
csak a legkisebb mértékben is kételkedhetem, hogy
lássam, nem marad-e végül is valami a
meggyőződésemben ami teljesen
kétségbevonhataltan.” (42.)
Descartes
• Szkeptikus argumentumok:
• „Így mivel érzékeink némelykor megcsalnak bennünket, fel akartam tenni,
hogy semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják.” (42.)
• „Végül pedig azt gondoltam, hogy ugyanazok a gondolatok, amelyeket
ébrenlétünkben gondolunk, álmunkban is jelentkezhetnek, anélkül, hogy
ebben az esetben csak egy is közülük igaz volna. Ezért elhatároztam, hogy
felteszem: mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak az elmémbe,
nem igazabbak, mint álmaim csaló képei.” (42.)
• „De honnan tudom, hogy nem azt vitte-e végbe Isten, hogy egyáltalán ne
legyen föld, ne legyen ég, ne legyenek kiterjedt dolgok, ne legyen alak, ne
legyen nagyság, ne legyen hely, és hogy mindez mégis, miként most, úgy
tűnjék föl számomra, mintha léteznék?” (Elmélkedések 28. sk.)
• A „gonosz démon” argumentum még a matematikai evidenciákat is
kétségbe vonja.
Descartes
• „S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát
vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb
feltevései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy
aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet
kerestem.” (42. sk.)
• „Láttam, el tudom képzelni: nincs testem, nincs világ és nincs tér,
amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam
nem vagyok; ellenkezőleg, éppen abból, hogy azt gondolom, hogy
más dolgok igazságában kételkedem, egészen világosan és
bizonyosan az következik, hogy én vagyok.” (43.)
• Ellenvetés: „sétálok, tehát vagyok”
• Descartes válasza: „Mert, például, nem lehet így következtetni: ‘én
sétálok, tehát vagyok’, illetve csak annyiban, amennyiben a sétálás
tudata gondolat; egyedül e gondolatot illetően bizonyos ez a
következtetés, nem pedig a test mozgását illetően” (45.)
Descartes
• „Ebből felismerem, hogy olyan szubsztancia vagyok,
amelynek egész lényege vagy természete nem egyéb,
mint gondolkodás, amelynek, hogy létezzék, nincs
szüksége semmiféle helyre, s amely nem függ
semmiféle anyagi októl. Úgyhogy ez az én, azaz lélek,
amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel
különbözik a testtől, sőt: könnyebben is lehet
megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az
volna, ami, ha a test nem léteznék.” (43.)
• Test – lélek dualizmus:
• Gondolkodó dolog (res cogitans) – kiterjedt dolog (res
extensa) – visszatérünk később a problémára.
Descartes
•
•
•
•
Ontológiai istenérv:
„Ezután azon elmélkedve, hogy kételkedem, tehát hogy lényem nem egészen
tökéletes – mert azt világosan láttam, hogy a megismerés nagyobb tökéletesség,
mint a kételkedés – azt kérdeztem magamtól, hogyan jutottam egy nálam
tökéletesebb dolog gondolatára, s evidens módon felismertem, hogy az csak olyan
természetű dologtól származhatik, amely valóban tökéletesebb nálam.” (46.)
„De másképp áll a dolog egy nálam tökéletesebb lény ideájával kapcsolatban. A
semmitől nem kaphattam ezt az ideát, az nyilvánvaló volt; mivel pedig az, hogy
tökéletesebb kevésbé tökéletesből következzék és tőle függjön, nem kisebb
ellentmondás, mint az, hogy valami a semmiből származik, ennélfogva magamtól
sem kaphattam amaz ideát. Így tehát csak az maradt hátra, hogy olyan természetű
dolog helyezte belém, amely valóban tökéletesebb nálam, sőt amelyben megvan
mindaz a tökéletesség, amelyről csak ideám lehet, azaz, hogy egyszóval mondjam:
amely Isten.” (46.)
A tökéletességek, amelyek hiányoznak az emberből: „végtelen, örökkévaló,
változatlan, mindentudó, mindenható” (47.)
Descartes
• Az ontológiai istenérv másik megfogalmazása:
• „Mert pl. jól látszik, hogy ha háromszöget gondolok,
három szöge szükségképpen egyenlő két derékszöggel,
de azért nem látok semmit, ami arról biztosítana, hogy
van a világon háromszög. Ellenben visszatérve egy
tökéletes lényre vonatkozó képzetem vizsgálatára, azt
találtam, hogy ez az idea olyképpen foglalja magába a
létezést, mint ahogyan a háromszög képzete magába
foglalja azt, hogy három szöge egyenlő két
derékszöggel […]. Ennélfogva az, hogy Isten, ez az
annyira tökéletes lény van, vagyis létezik, legalábbis
olyan bizonyos, mint bármely geometriai bizonyítás.”
(47.)
Descartes
• Canterbury Szent Anzelmnél már szerepel hasonló
istenérv:
• „De lehetetlenség, hogy aminél nagyobb nem
gondolható el, az csupán az értelemben létezzék. Mert
attól, ami csupán az értelemben létezik, elgondolható,
hogy létezik a valóságban is – ez pedig nagyobb volna.
Ha tehát csupán az értelemben léteznék az, aminél
nagyobb nem gondolható el, akkor az, aminél nem
gondolható el nagyobb, mégis olyan volna, aminél
nagyobb is elgondolható. Ez viszont nyilvánvalóan nem
lehetséges. Kétségtelen tehát, hogy az a valami, aminél
nagyobb nem gondolható el, az értelemben is és a
valóságban is létezik.” (48.)
Descartes
• Velünk született eszmék feltételezését John Locke bírálja:
• „A gyermekek, a vademberek, az idióták és analfabéták elméjét a
legkevésbé rongálta meg a szokás vagy a másoktól kölcsönzött
vélemények. Tanulás és nevelés még nem öntötte új formákba
természetes gondolataikat, sem betanult és idegen tanok nem zavarták
össze természetírta szép bejegyzéseiket. Ésszerű volna tehát képzelni, hogy
az ő elméjükben ezek a velünkszületett eszmék minden szemnek
nyilvánvalóan mutatkoznak […]. De hát vajon miféle általános maximákat
találunk gyermekekben, idiótákban, vademberekben, műveletlenekben? A
tudásnak miféle egyetemes elveit találjuk meg bennük? (Értekezés az
emberi értelemről I. 45. sk.)
• Locke ellenjavaslata:
• „Tegyük fel tehát, hogy az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre
semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? […] Erre egyetlen
szóval felelek: tapasztalásból; ezen alapul minden tudásunk; és
végeredményben ebből is származik.” (91.)
Descartes
• Három szubsztancia van tehát Descartes-nál:
• Gondolkodó szubsztancia, kiterjedt szubsztancia, Isten
• E három szubsztancia között a viszony nem szimmetrikus:
bizonyos értelemben a gondolkodó szubsztancia az első,
hiszen ő az, aki önmaga és aztán Isten létét is bizonyítja.
Más tekintetben azonban Isten az első, mivel csak ő felel
meg teljesen a szubsztancia descartes-i fogalmának:
„Amikor megragadjuk a szubsztanciát, akkor csupán egy oly
módon létező dolgot ragadunk meg, amelynek csak
önmagára van szüksége ahhoz, hogy létezzen.” (A filozófia
alapelvei 51.) Descartes megkülönbözteti Istent, amelynek
szigorú értelemben nincs szüksége másra, hogy létezzék és
a teremtett szubsztanciákat, a testet és a lelket, melyek
„bármiféle teremtett dolog nélkül is létezhetnek” (51.)
Descartes
• „Én magam valamifajta középként vagyok
megalkotva Isten és a semmi, vagyis a legfőbb
létező és a nem létező között olyképpen, hogy
amennyiben a legfőbb létező teremtett,
nóincsen bennem semmi, ami […] hajlamossá
tenne a tévedésre, amennyiben viszont
valamiképpen a semmiből, vagyis a nem
létezőből is részesedem […], nem is csoda,
hogy tévedek.” (Elmélkedések: 68.)
Descartes
• A tudományos megismerés megalapozása:
• A kétely hatókörének korlátozása, a világ megismerésének biztosítása.
• „S bármennyit töprengenének is a legjobb elmék, nem hiszem, hogy fel
tudnának hozni olyan érvet, amely el tudná oszlatni ezt a kételyt, hacsak
előbb nem tételezik fel Isten létezését. Mert először is maga az, amit az
imént szabálynak vettem – ti. hogy az, amit egészen világosan és egészen
elkülönítetten tátunk be, mind igaz –, csak azért bizonyos, mert isten van,
vagyis létezik, mert tökéletes lény, s mert minden, ami bennünk van, tőle
származik.” (50.)
• „minden ideánknak vagy fogalmunknak kell, hogy valamilyen igazságalapja
legyen, mert különben lehetetlen volna, hogy Isten, aki egészen tökéletes
és egészen igazságszerető lény, belénk helyezte volna.” (52.)
• Arnauld ellenvetése: „hogyan kerülheti el a szerző a körbenforgást, amidőn
azt állítja, hogy csak azért nyilvánvaló számunkra, hogy amit világosan és
elkülönítetten fogunk föl, igaz, mivel Isten van.” (51.)
Descartes
•
•
•
•
A tudományos kutatás tárgya: a kiterjedt szubsztancia
Elsődleges és másodlagos minőségek
Elsődleges: legfontosabb a kiterjedés: a tiszta térbeliség racionális megragadása,
mérhetőség
„Vegyük, például, ezt a viaszt: a napokban vonták ki a lépből, ezért még nem
veszítette el teljesen a méz ízét, benne van még azoknak a virágoknak az illata,
amelyekből gyűjtötték. […] Kemény, hideg, kézhez simuló, s ha ujjaddal
megkocogtatod, hangot ad. Minden együtt van, amit csak megkövetelhetünk
ahhoz, hogy valamely testet a lehető leghatározottabban ismerhessük meg. De
nézzünk csak oda! Mialatt beszélek, közelebb lépek a tűzhöz, s lám, az
ízmaradványok eltűnnek, az illat megsemmisül, a szín megváltozik, elveszti alakját,
nagysága megnő, folyósabbá válik, fölmelegedik, alig érinthető, s ha
megkocogtatod, már hangot sem ad ki. Megmaradt-e mégis, ugyanaz a viasz?
Kétségkívül igen. […] Nem maradt más hátra, mint annak elismerése, hogy nem a
képzeletemmel fogom fel, mi ez a viaszdarab, hanem kizárólag az elmémmel. […] e
viaszdarab megragadása nem látás, nem tapintás, s nem is elképzelés […], hanem
kizárólag az elme belátása.” (26.)
Descartes
• Óramű-világkép
• „Ezt nem is fogják különösnek tartani azok, akik tudják,
hogy az emberek ügyessége milyen különböző
automatákat, vagyis önmozgó gépeket tud alkotni,
amelyek csak igen kevés alkatrészből állnak az állati
test csontjainak, izmainak, idegeinek, artériáinak,
vénáinak és minden egyéb részének nagy sokaságához
képest; s ezért az állati testet gépnek fogják tekinteni,
amely, mint Isten kezének műve, hasonlíthatatlanul
jobban van elrendezve és sokkal csodálatosabb
mozgásokat végez, mint akármelyik, amelyet az
emberek feltalálhatnak.” (64.)
Descartes
• Test – lélek dualizmus
• „Végül pedig a legfigyelemreméltóbb mindebben az
életszellemek keletkezése. Ezek nagyon finom szellőhöz
vagy inkább nagyon tiszta és eleven lánghoz hasonlítanak, s
folyton nagy mennyiségben szállnak fel a szívből az
agyvelőbe, innen pedig az idegeken keresztül az izmokba
mennek át és mozgatnak minden tagot.” (63.)
• „Az sem elég, hogy úgy legyen belehelyezve a testbe, mint
a kormányos a hajójába, talán csak azért, hogy ennek
tagjait mozgassa, hanem szorosabban kell vele
összekapcsolódnia és egyesülnie, hogy ezenkívül a
miénkhez hasonló érzelmei és vágyai lehessenek, s így igazi
embert alkothasson.” (66.)
Descartes
Descartes
• A tudomány ügye:
• „lehet találni egy gyakorlati filozófiát, amely által oly alaposan
ismerjük meg a tűz, víz, a levegő, a csillagok, az égboltozat és a
bennünket környező egyéb dolgok erejét és működését, mint
ismerjük mesterembereink különböző tevékenységeit, úgyhogy
felhasználhatók mindarra, amire alkalmasak, s ezzel a természetnek
mintegy uraivá és birtokosaivá válhatnánk.” (68. sk.)
• „ösztönzöm a jó fejeket, igyekezzenek messzebbre jutni nálam,
amennyiben mindegyikük, hajlamához és képességéhez mérten
hozzájárul a szükséges kísérletekhez, s ugyancsak közli a
nyilvánossággal, amit megtudott, hogy a későbbiek ott
folytathassák a munkát, ahol elődeik abbahagyták. Ha így többek
életét és munkáját összekapcsoljuk, együttesen mindnyájan sokkal
messzebbre jutunk, mint külön haladva bárki eljuthatna.” (70.)
Nietzsche
• Nietzsche (1944-1900)
• Apja, aki korán meghal, protestáns lelkész, anyja is lelkészcsaládból
származik.
• Középfokú tanulmányait Pfortában, egy bennlakásos, szigorúan vallási
szellemben nevelő, és magas színvonalú iskolában folytatja.
• Klasszika-filológiát tanul Bonnban és Lipcsében
• 25 évesen a baseli egyetem klasszika-filológia professzorának
• Első könyve (A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus, 1872)
éles kritikát vált ki, a filológus társadalom elfordul tőle, 1879-ben önként
megválik a katedrájától.
• A következő évtizedben nyugtalan vándorélet leginkább az Alpok déli
oldalán. Sok időt tölt Sils-Marián egy alpesi gyógyüdülőben.
• Elszigetelt, beteges, egyetlen komoly szerelmi élmény: Lou AndreasSalome iránti érzelmei is viszonzatlanok maradnak.
• 1989-ben elborul az elméje, nővére ápolja 1900-ban bekövetkező haláláig.
Nietzsche
• Főbb írásai:
• A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus, 1872
• Korszerűtlen elmélkedések, 1873-76
– A történelem hasznáról és káráról az élet számára, 1873
•
•
•
•
•
•
Emberi, túlságosan is emberi, 1878
Hajnalpír, 1881
A vidám tudomány, 1882
Így szólott Zarathustra, 1883-85
Túl jón és rosszon, 1886
A morál genealógiájához, 1887
Nietzsche
• Filozófiai, tudományos és történelmi háttér (19. század)
• A tudományok sikerei
–
–
–
–
fizika mintaképpé válik
biológia (Darwin: A fajok eredete, 1959)
pszichológia, kísérleti pszichológia kialakulása
történelem, módszertani önállósodás
• Kapitalizmus és technika kibontakozása
• Pozitivizmus kialakulása
–
–
–
–
metafizika-kritika
tudományos világkorszak igenlése
tények előtérbe állítása
naturalizmus, materializmus
• Nacionalizmus előretörése
– Német – francia háború (Nietzsche önkéntesként részt vesz, 1870)
Nietzsche
• A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus
• „ez a vakmerő könyv első ízben merészelt
nekirugaszkodni: hogy a tudományt a művész
szemszögéből nézze, a művészetet viszont az életéből
…” (A tragédia születése 9.)
• Apollón és Dionüsziosz
• „Apollónhoz és Dionüszioszhoz fűződik az a
felismerésünk, hogy a görög világban, eredetük és
céljaik szerint, roppant ellentét áll fenn a szemléletes
apollóni művészet és a zene, Dionüsziosz nem
szemléletes művészete között.” (24.)
Nietzsche
• Apollón
–
–
–
–
szemléletes formáló erő
principium individuationis
mérték
önismeret
• Dionüsziosz
–
–
–
–
–
–
zene
mámor
elragadottság
önfeledés
individualitás elvesztése
őslétezéssel való egyesülés
Nietzsche
• Az attikai tragédiában egymásba kapcsolódva jelenik
meg az apollóni és a dionüszoszi:
– Pl. Szophoklész tragédiájában Oidipusz alakjára
gondolhatunk:
– „az anyját nőül vevő Oidipuszra vonatkoztatva ezt úgy kell
értelmeznünk, hogy ahol jós- és varázserők szétrombolják
az individuáció merev törvényét, egyáltalán, ahol
behatolnak a természet lényegi rejtelmeibe, ott előbb
valami szörnyű természetellenességet kell elkövetni” (79.)
– „a mítosz azt akarja sugallni, hogy a bölcsesség, s
éppenséggel a dionüszoszi bölcsesség természetellenes
irtózat, s hogy aki tudásával a természetet a
megsemmisülés szakadékába taszítja, annak önmagán is el
kell szenvednie a természet felbomlását.” (80.)
Nietzsche
• Szókratésszel a racionalitás és logika jelenik meg a görög
kultúrában, amely újrastrukturálja az apollóni és dionüszoszi
ellentétét, és ezáltal tönkreteszi a görög tragédiát.
• „Ez az új ellentétpár: a dionüszoszi és a szókratészi, s a görög
tragédia művészete az ő ellentétükön bukott el.” (101.)
• Szókratész törekvését, definiálni, racionálisan megragadni az erény
lényegét Nietzsche gyanakodva nézi:
• A kérdezéses módszerével „csodálkozva látta, hogy ezeknek a
nevezetes férfiaknak még saját hivatásukról sincsenek helyes,
szilárd ismereteken nyugvó fogalmaik, hanem csak ösztönösen űzik
azt. ‘Csak ösztönösen’: s e kifejezéssel rá is tapintottunk a
szókratészi irányzat elevenére.” Szókratész „a balga téveszmék
uralmát látja […]. Egyedül itt a baj, vélte Szókratész, egyedül ezen
kell változtatnia, hogy a helyes kerékvágásba terelje az életet.”
(110.)
Nietzsche
• Szókratész daimónionjáról pedig a következőket írja:
• „Ez a hang, ha szól, mindig óva int. […] Míg minden
produktív emberben épp az ösztön az alkotói-affirmatív
erő, a tudatosság pedig kritikusan és fékezően működik
bennük: Szókratészben az ösztön lesz kritikussá és a
tudatosság alkotóvá […]. (111.)
• A filozófiai gondolat elburjánzik: „a logikai sematizmus
gúnyáját öltötte magára az apollóni irányzat […] a
dionüszoszit pedig a naturalista indulatok nyelvére
fordította le. (116. sk.)
Nietzsche
• A történelem hasznáról és káráról az élet számára,
1873
• Nietzsche a történeti tudás jelentőségét vizsgálja az
élet szempontjából: „Amennyire az életnek szolgál a
történelem, csak annyira akarunk neki szolgálni mi,
ám a történelemmel való foglalatosságnak és
értékelésnek van egy olyan foka, amelyen az élet
elsatnyul és elcsökevényesedik” (A történelem
hasznáról és káráról, 27.)
• Fő szempont a cselekvőképesség gyarapítása, vagy
elsatnyítása
Nietzsche
• A felejtés dicsérete:
• „Minden cselekvéshez felejtés is tartozik, ahogyan a szerves
élethez nem csupán a fény, hanem sötétség is.” (31.)
• „van egy foka az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a
történeti érzéknek, amely minden eleven lényt károsít, s
végül elpusztít, legyen az akár ember, akár nép vagy
kultúra.” (31.)
• „a történeti és a történetietlen egyaránt szükséges
valamely egyén, nép vagy kultúra egészségéhez.” (32.)
• „A történetietlenség egyfajta védelmező légkörre hasonlít,
amelyben az élet egyedül képes önmaga nemzésére” (32.)
Nietzsche
• „A történelem, amennyiben az élet szolgálatában áll,
egy történetietlen hatalom szolgálatában áll, s ezért,
ebben az alárendeltségben, sohasem lehet és ne is
legyen tiszta tudomány, mint mondjuk a matematika.”
(36.)
• „Az élő ember három tekintetben igényli a
történelmet: igényli mint tevékeny és törekvő lény,
mint megőrző és tisztelő lény, s mint szenvedő és
szabadulásra szoruló lény. A viszonyulás e
hármasságának a történelem tanulmányozási
módjának hármassága felel meg: ha tetszik,
monumentális, antikvárius és kritikai történetírást
különböztetünk meg.” (37.)
Nietzsche
• Monumentális történetírás:
• A történelem a nagy pillanatok, nagy
cselekedetek, nagy emberek története. Pl. Caesar
meggyilkolása, Amerika felfedezése, stb. „Hogy az
egyesek harcának nagy pillanatai láncot alkotnak,
hogy bennük az emberiség évezredeket átfogó
hegyvonulata kapcsolódik egybe” (38.)
• Mi a haszna egy ilyen történetírásnak? „Megtudja
belőle, hogy a nagyság, ami egykor létezett
kétségkívül egyszer lehetséges volt, s ennélfogva
talán egyszer ismét lehetséges lesz” (39.)
Nietzsche
• Mi a kára az ilyen történetírásnak?
• „Mindaddig, míg a történetírás lelke azokban a nagy ösztönzésekben
lakozik, melyeket egy hatalmas ember merít belőle, míg a múltat
utánzásra méltót, utánozhatót és mint másodszor is lehetségest kell
leírnia, mindig abban a veszélyben forog, hogy valamit elferdít, […g sőt
vannak korok, melyek egy monumentális múlt és egy mitikus fikció közt
nem képesek különbséget tenni” (40.)
• Ha tehát a múlt monumentális szemlélete uralkodik, […] a múlt maga
szenved kárt: egész roppant részei merülnek feledésbe, sújtja őket a
megvetés, s folynak tova mint valami szürke, vége nincs áradat, melyből
csak egyes felékesített faktumok emelkednek ki szigetek gyanánt” (40.)
• „Ha annak az embernek, aki nagyot akar teremteni, egyáltalán szüksége
van a múltra, akkor a monumentális történelemszemlélet keríti
hatalmába” (42.)
Nietzsche
• Antikvárius történetírás
• E történetírás „a megőrző és tiszteletet érző lényé, aki
hűséggel és szeretettel pillant vissza oda, ahonnan jön,
amiben lett; e kegyelettel lerója háláját létezéséért.
Azzal, hogy a régtől fogva fennállót óvatosan ápolja,
azokat a feltételeket, melyek közt ő maga keletkezett,
meg akarja őrizni azok számára, akiknek őutána kell
keletkezniük – s így az életnek szolgál.” (42.)
• „Itt lehetett élni, mondja, mert itt most is lehet élni; itt
majd ezután is lehet élni, mert szívósak vagyunk, s mert
bennünket nem lehet máról holnapra megtörni.” (43.)
Nietzsche
• Az antikvárius történetírás károssá is válhat.
• „Ha egy nép érzéke ennyire megmerevedik, ha a
történetírás úgy szolgálja az elmúlt életet, hogy a
továbbélést és a magasztosabb életet ássa alá, ha a
történeti érzék az életet nem konzerválja, hanem
mumifikálja, akkor a fa elhal, természetellenes módon,
felülről haladva fokozatosan lefelé a gyökerekig – s
végül elpusztul maga a gyökér is. […] Csak az élet
őrzéséhez ért, nemzéséhez nem; ezért becsüli le mindig
a keletkezésben lévőt, ebben az irányban nincs kitaláló
ösztöne – amilyen például a monumentális
történetszemléletnek van.” (45.)
Nietzsche
• A kritikai történetírás:
• „Bírnia kell azzal az erővel, melyet olykor alkalmazni is
tartozik, hogy valamilyen múltat szétzúzzon és felváltson,
hogy élni lehessen: ezt úgy éri el, hogy ítélőszék elé állítja,
vallatóra fogja és végül elítéli; minden múlt megérdemli,
hogy elítéltessék […] Ítélete mindig könyörtelen, mindig
igaztalan, mert nem a megismerés tiszta forrásából fakadt”
(46.)
• „Ez mindig veszedelmes, tudniillik az életre nézve
veszedelmes folyamat; és azok az emberek vagy korok,
amelyek úgy szolgálják az életet, hogy egy múltat ítélnek és
semmisítenek meg, mindig veszélyes és veszélyeztetett
emberek és korok.” (46.)
Nietzsche
• Összefoglalva:
• „minden embernek és minden népnek – céljai,
erői és viszontagságai szerint – szüksége van a
múlt bizonyos ismeretére, hol mint
monumentális, hol mint antikvárius, hol mint
kritikai történelemismeretre: de nem az életnek
csak nézőit alkotó tiszta gondolkodók
csapataként, nem tudást szomjazó, egyedül
tudással kielégíthető egyénenként, […] hanem
mindig az élet céljából, tehát mindig e cél uralma
és legfőbb vezetése alatt.” (47.)
Nietzsche
• A modern ember viszont túl van terhelve történelemmel:
„Mindig új, kiapadhatatlan forrásokból árad felénk és
belénk a történeti tudás, az idegen és összefüggéstelen
zúdul ránk, az emlékezet minden kapuját kitárja, a kapuk
mégsem elég tágak, a természet elkeseredetten küszködik,
hogy az idegen vendéget fogadja, rendezze, tisztelje, azok
azonban harcban állnak egymással, s így elkerülhetetlennek
látszik legyőzni és leigázni őket, hogy ne a vendéglátó
pusztuljon bele a harcukba.” (48.)
• „nekünk moderneknek saját magunkból merítve nincsen
semmink; csakis azáltal, hogy idegen korokkal, szokásokkal,
művészetekkel, filozófiákkal, vallásokkal, ismeretekkel
töltekezünk és töltekezünk túl, csakis ezáltal válunk valami
tiszteletre méltóvá, tudniillik kóbor enciklopédiákká” (49.)
Nietzsche
• Így szólott Zarathustra, 1883-85
– A történeti Zarathustra óperzsa bölcs i.e. 6. század,
jó és rossz küzdelmeként írja le a világot
– Nietzsche könyve inkább e dualizmus
felszámolásának tekinthető
– Nietzsche szándékai szerint ötödik evangélium, új
értékelési módok kezdete, szemben a vallási,
metafizikai értékelési módokkal
Nietzsche
• Zarathustra elöljáró beszéde
• Hamincesztendős Zarathustra, amikor a hegyekbe
megy, ott 10 évig elmélkedik.
• „’Hatalmas csillag! Mivé lenne a boldogságod, ha
nem volna, akinek világolj!’ Napról napra feljöttél
barlangomhoz tíz éven át: bizony eleged lett
volna önnön fényedből és az útból is nélkülem,
sasom és kígyóm nélkül.” (15.)
• „Alá kell buknom, akárcsak neked, így mondják az
emberek, akikhez le akarok jutni.” (15.)
Nietzsche
• A lefelé vezető úton találkozik egy szent életű
remetével, aki így szól Zarathustrához:
• „”Zarathustra átváltozott, Zarathustra gyermekké lett,
Zarathustra felébredt: mi dolgod hát az alvók között?
[…] Zarathustra pedig így felelt: „Szeretem az
embereket.” (16.)
• A remete: „Most Istent szeretem: az embereket nem.
Nekem az ember túlontúl tökéletlen holmi.”
• Ám amikor Zarathustra magára maradt, így szólott a
szívéhez: ‘Még ilyet! Ez a szent életű aggastyán itt a
vadonban még nem is hallott róla, hogy Isten halott!’”
(17.)
Nietzsche
• A vidám tudomány 125.
• „Az őrült. – Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes
délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton
azt kiabálta: ‘Istent keresem! Istent keresem!’ […] ‘Hová lett
isten? – kiáltott föl. – Majd én megmondom nektek!
Megöltük őt – ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De
hogyan csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a
tengert? Ki adta a kezünkbe a spongyát az egész láthatár
eltörléséhez? […] Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk
napjától? […] Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a
végtelen semmiben bolyongunk? […] Nem kell-e istenné
lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett
nagyságára?”
Nietzsche
• „Ennél nagyobb tett nem létezett soha - és aki e tett
után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű
történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!” – Az
őrült most elhallgatott és megint a hallgatóira nézett:
ők szintén hallgattak és idegen tekintettel bámulták őt.
Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten
kialudt és ezer darabra tört. ‘Túl korán jövök –
mondotta –, még nincs itt az én időm. Még útban van
ez az iszonytató esemény, még vándorol – még nem
jutott el az emberek fülébe. […] a tetteknek időre van
szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és
meghallják őket az emberek.’”
Nietzsche
• A piactéren:
• „Az embert fölülmúló embert tanítom néktek.
Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni.
[…] Mi a majom az ember számára? Nevetség
csupán, avagy fájdalmas szégyen. És ugyanaz lesz
majd az embert fölülmúló ember számára az
ember is: nevetség, avagy fájdalmas szégyen. […]
Az embert fölülmúló ember a földnek értelme.
Mondja hát akaratotok: az embert fölülmúló
ember legyen értelme a földnek!” (18.)
Nietzsche
• „Kötél az ember, kötél az állat és az embert fölülmúló
ember között – szakadék felett feszülő kötél. Veszélyes
átkelés az ember, veszélyes úton-levés, veszélyes
visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás.
Attól nagy az ember, hogy híd és nem cél: hogy
általjutás ő és alábukás – szeretni azt lehet benne
csak.[…] Szeretem, akiben hatalmas megvetés lakozik,
mert hatalmas őbennük a tisztelet is, nyilak ők,
melyeket a túlsó part felé lő ki a vágy. […] Szeretem,
akinek az élete a megismerés, és azért akarja a
megismerést, hogy az embert fölülmúló ember
élhessen egykor. És saját alábukását akarja így.” (20.)
Nietzsche
• „Midőn Zarathustra kimondta e szavakat, ismét
végigtekintett a sokaságon és elhallgatott. ‘itt állnak –
szólott a szívéhez –, és nevetnek: nem értenek, nem
ilyen szájra hallgatnak e fülek. […] Arról fogok beszélni
nekik, ami a legmegvetendőbb: az pedig nem más,
mint az utolsó ember. […] Ó, jaj! Eljön az idő, midőn az
ember többé nem lövi túl vágyának nyilait az emberen,
és íjának idege elfeledi a pendülést! Bizony mondom
néktek: még káosz kell abban legyen, aki táncoló
csillagnak akar életet adni. Bizony mondom néktek:
bennetek még megvan a káosz. Ó, jaj! Eljön az idő,
midőn az ember nem adhat többé táncoló csillagnak
életet.” (22.)
Nietzsche
• „’Feltaláltuk a boldogságot’ – mondják az utolsó emberek és
kacsintanak. […] Szeretik a szomszédjaikat és hozzájuk dörgölőznek:
mert melegség kell nekik. […] Nincs többé gazdag, se szegény:
mindkettő túlságosan fáradságos. Ki akar uralkodni még? Ki akar
engedelmeskedni? Mindkettő túlságosan fáradságos. […] Egy kis
gyönyör nappal, egy kis gyönyör éjjel: de fő az egészség.” (23.)
• Nietzsche „A piac legyeiről” szóló példázatában tovább viszi az
utolsó emberek jellemzését, s megmutatja, hogy hogyan bánnak el
azokkal, akik nem tudnak e feltalált boldogságba illeszkedni:
„Megbüntetnek minden erényedért. Amikért pedig mélységes
bocsánatot nyersz előttük – csupán melléfogásaid.” (67.)
• A hallgatóság így reagál: „Add meg nekünk ezt az utolsó embert, ó
Zarathustra – így kiáltoztak – hadd legyünk mi azok az utolsó
emberek! Az embert fölülmúló embert pedig megtarthatod
magadnak!” (24.)
Nietzsche
• „Mert így áll a dolog: az európai ember
lekicsinyítése és kiegyenlítődése számunkra a
legnagyobb veszélyt rejti magában […]. Semmit
sem látunk ma, ami nagyobb akarna lenni, és
sejtjük, hogy mindegyre lefelé, egyre inkább
lefelé süllyed, a silányabb, jóságosabb, okosabb,
kényelmesebb, középszerűbb, közömbösebb,
kínaibb, keresztényibb felé – az ember, semmi
kétség, egyre jobb lesz […]. S éppen ebben rejlik
Európa végzete […].” (KSA 5: 278., magyarul: 17.)
Nietzsche
• Az Übermensch lehetséges értelmezései:
• „az emberiség nem fejlődik a jobb, az erősebb vagy a
magasabb rendű felé úgy, ahogyan ezt manapság hiszik. […]
Egy másik értelemben viszont van folytatólagos siker, mely
egyedi eseteké, a földgolyó legkülönbözőbb pontjain és a
legkülönfélébb kultúrákban, általuk valóban egy magasabb
rendű típus tárul elénk: egy olyan típus, amely, az
összemberiséghez viszonyítva, egyfajta embert fölülmúló
ember.” (KSA 6: 171., magyarul: 9.) Az embert fölülmúló
ember eszerint a szerencsés körülmények egybeesésének
az eredménye, s mint folytatja Nietzsche, „ilyen
telitalálatban bizonyos körülmények között akár egész
nemzetségeknek, törzseknek és fajoknak is részük lehet.”
Nietzsche
• Nietzsche saját korát kitüntetettnek tartja, ahol az igazi
veszély az utolsó ember uralmának kiteljesedése, s –
ennek korrelatív oldalaként, e negatív forgatókönyvet
megakadályozandó – égető szükség van az embert
fölülmúló ember tanának hirdetésére.
• A késői Nietzsche programja, melyet a minden érték
átértékelésére, a hatalom akarására, az embert
fölülmúló emberre vonatkozó elgondolások
jellemeznek, új korszak nyitányaként (is) érti magát,
amely új lehetőségeket kínálhat az emberiség számára.
Nietzsche
• A hatalom akarása
• „Az ’erő’ győztes fogalma, amellyel fizikusaink megteremtették
Istent és a világot, még egy kiegészítésre szorul: egy belső világot
kell elismerni a számára, amelyet ’a hatalom akarásának’ nevezek,
vagyis a hatalom kinyilvánítására irányuló kielégíthetetlen vágyat;
avagy a hatalom használatát, gyakorlását, mint alkotó ösztönt, stb.
A fizikusok éppúgy nem tudják kiiktatni elveik közül a ’távolba
hatást’: mint a taszító (vagy vonzó) erőt. Mit sem segít ez: minden
mozgást, minden ’jelenséget’, minden ’törvényt’ csak egy belső
történés (innerliches Geschehen) tüneteként lehet megragadni és
az ember analógiáját a végsőkig kiaknázni. Az állatnál lehetséges az,
hogy minden ösztönét a hatalom akarásából vezessük le: a szerves
élet minden megnyilvánulását úgyszintén egyedül ebből a
forrásból.” (KSA 11: 563.)
Nietzsche
• „És tudjátok, hogy mi nekem ’a világ’?
Megmutassam nektek az én tükrömben? Ez a
világ hatalmas erő, kezdet és vég nélkül, óriási,
rendíthetetlen erőmennyiség, amely sohasem
lesz kisebb, se nagyobb, nem fogy el, csupán csak
változik, […] s ugyanakkor sok erő és erőhullám
játéka, emitt felhalmozódik, amott kisimul, erők
viharzó, örvénylő tengere, csillapul, majd
megárad, mindörökre, beláthatatlanul sok év, míg
ismétlődik […]. Ez a világ a hatalom akarása –
semmi egyéb! És ti magatok is e hatalom akarása
vagytok – és semmi egyéb!” (KSA 11: 610. sk.)
Nietzsche
• Az emberre vonatkoztatva a hatalom akarása az ember
azon legbelső törekvése, hogy erőit, lehetőségeit,
képességeit gazdagítsa, növelje, erősítse. Ehhez
tartozik, hogy olyan értelmezési és értékelési módokat
teremt, melyek a hatalom akarását szolgálják.
• A morális értékelési módok eredete: „a javak táblája
kifüggesztve áll minden nép fölött. És íme,
fölülmúlásainak (Überwindung) táblája az; íme a
hatalom akarásának a hangja.” (KSA 4: 74., magyarul:
74.)
• „Az értékelés alkotás (Schätzen ist Schaffen”) (KSA 4:
75., magyarul: 75.)
Nietzsche
• „Minden erőcentrumnak megvan a maga perspektívája az egész
rajta kívül eső részre vonatkozóan, azaz az ő egészen meghatározott
értékelés-módja, akció-módja, ellenállás-módja.” (KSA 13: 371.)
• „’magában való’ világ nem létezik, az lényegét tekintve reláció-világ,
amelynek […] minden egyes pontból tekintve különböző arculata
van” (KSA 13: 271.)
• „A perspektivikus minden élet alapfeltétele” (KSA 5: 12.)
• „Sokféle szem van. Még a szfinxnek is vannak szemei: és ebből az
következik, hogy sokféle ’igazság’ van, és nincs igazság.” (KSA 11:
498.)
• Minden erőcentrum képviseli a maga perspektíváját és létrehozza a
maga igazságát ez alól nincs kivétel, a filozófiai ’igazságok’
természete is ilyen.
Nietzsche
• Két lehetséges értelmezés
• 1. A naturalista értelmezés az élőlények ösztönszintjére delegálja a
hatalom akarását, s ebben az esetben az ember világát ezen
ösztönök szublimálásaként érthetjük.
• Szublimálás: a hatalom akarása az ember természetbe való
beleszövődöttségének a megnyilvánulása: nyers ösztöneink
megformálása, szublimálása, alkotóerővé transzformálása mindmind a hatalom akarásának megnyilvánulása.
• „A természet eldobta a kulcsot – és jaj a végzetes kíváncsiságnak,
amely addig mesterkedne, míg valamely hasadékon át egyszer
sikerülne kipillantania az öntudat cellájából, le a mélybe, s amely
ettől fogva sejtené, hogy az ember nemtudása szenvtelenségében a
könyörtelenség, a mohóság, a telhetetlenség és a gyilkos ösztönök
talapzatán nyugszik. Mint aki álmaiba feledkezve lovagol egy tigris
hátán.” (KSA 1: 877., magyarul: 32.)
Nietzsche
• A másik értelmezés szerint a hatalom akarása
metafizikai elv, az önmeghaladás elve, melynek
történelemfilozófiai következményei is vannak.
• Ezen értelmezés szerint az önmeghaladás elve
önállósul, új típussá szerveződik az embert felülmúló
ember alakjában, amely „számára az ember: nevetség,
avagy fájdalmas szégyen.” (KSA 4: 14., magyarul: 18.)
• Ebben az esetben a hatalom akarásának elve új
történetfilozófiai távlatot nyit az emberiség
történetében, sőt magának az emberi létnek az
önmeghaladási lehetőségét is magába foglalja.
Nietzsche
• A morál genealógiájához, 1887
• „A morális előítéletek hatalma mélyen behatolt a
legszellemibb, a látszólag leghűvösebb és
legelőfeltevésmentesebb (voraussetzungsloseste) világba –
és, ahogy ez magától értődik, ártóan, gátlón, elvakítón,
fonákul.” (KSA 5: 38., magyarul: 24.)
• „nyílegyenesen hajózunk a morálon túlra, talán
agyonnyomjuk, talán szétmorzsoljuk közben saját
moralitásunk maradványait, miközben arrafelé suhanunk és
merészkedünk […].”(KSA 5: 38. sk., magyarul: 24. sk.)
• „a morális értékek kritikájára van szükségünk, mi több, még
ezeknek az értékeknek az értéke is meg kell hogy
kérdőjeleződjék […].” (KSA 5: 253., magyarul: 5.)
Nietzsche
• A Genealógia-könyv feladatkijelölése: a morál
eredetére vonatkozó kérdés mintegy lebontja az
uralkodó előítéleteket, annak érdekében, hogy az
ember eredeti mivoltával szembesülhessünk, s
megnyissuk azokat a szellemi pályákat, melyek az
önmagunkként való létezés előfeltételeként szolgálnak.
• Három szemléletmód (biologista-pszichologista,
szociológiai, metafizikai-történetfilozófiai) váltogatva
kerül alkalmazásra a Genealógia-könyvben, mégis a
könyv egészét a metafizikai-történetfilozófiai
perspektíva fényében tudjuk értelmezni.
Nietzsche
• Első történet: szőke bestia versus aszketikus pap
• „Így már érthető, hogy miért válhat el oly könnyen a papi értékelési mód a
lovagi-arisztokratikustól és fejlődhet aztán annak ellentétévé; erre
kiváltképp akkor adódik alkalom, amikor a papi kaszt és a harcosok kasztja
féltékenyen lép fel egymással szemben […].”(KSA 5: 266., magyarul: 11.)
• A harcos típusa nem iktat be különbséget a megkívánás és a tett közé. „Az
erősségtől azt követelni, hogy ne erősségként mutatkozzék […] értelmetlen
lenne. A […] népi morál úgy különbözteti meg az erősséget az erősség
megnyilvánulásaitól, mintha az erősség mögött egy indifferens
szubsztrátum állna, amelynek szabadságában állna, hogy erőt fejtsen-e ki
avagy sem.” (KSA 5: 279., magyarul: 18.) Jellemző, hogy Nietzsche a példát
az állatvilágból veszi: „a ragadozó madarak egy gúnyos pillantással esetleg
ezt mondják magukban: ’mi egyáltalán nem haragszunk ezekre a jóravaló
bárányokra, sőt, szeretjük őket: semmi sem ízletesebb egy puha
báránynál”. (KSA 5: 279., magyarul: 18.)
Nietzsche
• A harcos típusa egzisztenciális értelemben
meglehetősen egyszerű képlet, a harcos olyan
erőcentrumot jelent, amely minden különösebb
visszacsatolás nélkül adja azt, mi lényege: igenli
magát, erőt mutat.
• Ezen értékelés pozitív jellemvonásait a
nemeslelkűség, a bátorság, a derekasság, a
becsületesség jelentik, míg a harcos által
negatívnak tartott jellemvonások a hitványság, a
félresikerültség, a közönségesség, méltatlanság.
Nietzsche
• A ressentiment, neheztelés, gyanakvás
• „[A] ressentiment embere sem nem őszinte,
sem nem naiv, sem nem egyenes vagy
becsületes önmagával szemben. A lelke
gyanakvó, szelleme az egérlyukat, egérutat.
Kiskapukat szereti, minden rejtett zug számára
az ő világának, az ő biztonságának, az ő
vigaszának tűnik […].”(KSA 5: 280. sk.,
magyarul: 15.)
Nietzsche
• A ressentiment érzését szervezi alternatív értékelési móddá
az aszketikus pap.
• Itt a pozitív értékek az alázatosság, a megbocsátás,
önmegtagadás, a negatívak pedig a gonoszság, az érzékiség,
erőszakosság.
• Az aszketikus pap több értelemben is közvetítést hajt végre,
egyfelől azért, mert mások neheztelését szervezi erővé,
másfelől pedig azért, mert a tevékenysége olyan
egzisztenciális képleten alapul, amely maga is közvetett
jellegű. A közvetlen válasz elmaradása és az ennek
következtében fellépő tehetetlenség-érzés új dimenziót nyit
az emberi egzisztenciában, a viszonylatok új, belső világa
jön létre, amely a lehetőség-feltétele a közvetett
válaszadásnak.
Nietzsche
• „A szubjektum … ezért volt mindmáig a legjobb hittétel
a Földön, mert lehetővé tette a halandók többségének
… azt a szublimált önbecsapást, hogy a gyengeséget
magát szabadságként … értelmezze.” (KSA 5 280. sk. o.,
magyarul: 19. o.)
• Az aszketikus pap alakjának nietzschei interpretációját
teljességgel ambivalensnek kell tekintenünk, hiszen a
filozófus ugyan rendkívül kritikusan értékeli a papi
morált, ám e morál által kiváltott lelki elmélyülést az
ember önmeghaladása szempontjából mégis
kulcsfontosságúnak tartja.
Nietzsche
• A bensőségesség és szabadságtudat kialakulásának
másik történetét is elmeséli Nietzsche, e történet
sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az előző, a
történelem előtti időkben játszódott le. E történet
egyfelől a felelősség, az ígérni tudás és a szuverenitás,
másfelől pedig a rossz lelkiismeret kialakulásának a
története.
• „Kitenyészteni egy állatot, amelynek szabad ígéretet
tennie.” (KSA 5: 291., magyarul: 25.)
• Oly állapotra kell hozni az embert, hogy az „jövőként
kezeskedhessen önmagáért, úgy, ahogy egy ígéretet
tevőhöz illik!” (KSA 5: 292., magyarul: 26.)
Nietzsche
• A történet első felvonása az az évezredeken keresztül
folytatott szörnyűséges mnemotechnikai nevelés,
amellyel megtanították az embereket emlékezni.
Nietzsche érzékletesen idézi fel a korabeli kínzási
módszerek sokféleségét, melyekben a „mnemonika
legerőteljesebb segédeszközét” látja.
• A büntetés legfőbb alapelvét azonban a hitelező – adós
viszonyból vezeti le, eszerint ebben a korai időszakban
„egyáltalán nem azért büntettek, mert a gonosztevőt a
tettéért felelősnek tartották”, hanem azon elv szerint,
hogy „minden kárnak megvan valahol az ekvivalense,
és ténylegesen vissza lehet fizetni, akár a kártevő
fájdalma révén is.” (KSA 5 298. o., magyarul: 28. o.)
Nietzsche
• „Mindazon ösztönök, amelyek a környezet felé
nem találnak levezetést, befelé fordulnak – ez
az, amit az ember belsővé válásának
(Verinnerlichung) hívok … . Az egész belső
világ, amely eredetileg olyan vékony, mintha
két bőrréteg között feszülne, olyan mértékben
vált szét és nyílt meg, nyert mélységet,
szélességet, magasságot, ahogy az ösztönök
külső levezetése gátolttá vált.” (KSA 5 322. o.,
magyarul: 40. o.)
Nietzsche
• „Ez az erőszakosan látenssé tett szabadságösztön –
értjük már –, ez a visszafojtott, visszataposott, a benső
világba bebörtönzött és végül önmagát már csak saját
magán levezető, kitomboló szabadságösztön : ez és
csakis ez kezdetben a rossz lelkiismeret.” (KSA 5: 321.
sk., magyarul: 41.)
• „A rossz lelkiismeret számomra mély megbetegedés,
melynek az ember a valaha átélt legalapvetőbb
változás hatására esett áldozatul – ama változás
hatására, amely akkor érte őt, amikor végérvényesen a
társadalom és a béke kötelékébe zárta magát.” (KSA 5:
321. sk., magyarul: 40.)
Nietzsche
• „A második értekezés a lelkiismeret lélektanát
mutatja be: a lelkiismeret nem ’Isten hangja az
emberben’, mint általában hiszik, hanem a
kegyetlenség ösztöne, befelé fordul, miután
nem tud kitörni és kirobbanni.” – írja
Nietzsche az Ecce Homoban. (KSA 6 352. o.,
magyarul: 766. sk. o.)
Nietzsche
• A folyamat végső eredménye, Nietzsche
kifejezésével élve „legérettebb gyümölcse […]
a szuverén individuum” (KSA 5: 293.,
magyarul: 26.).
• A szuverén individuumot Nietzsche szerint az
jellemzi, hogy „csak önmagával azonos, a
szokások erkölcsiségétől újra megszabadult,
autonóm, […] saját, független, hosszantartó
akarattal bíró” (uo.).
Nietzsche
• „Ez a titkos, önmagán elkövetett erőszak, […] ez a
szörnyű és borzasztó-kéjes munkája egy
önmagával szándékosan meghasonlott lelken,
amely önmagának a fájdalmat okozás kéjéből
fakadóan okoz fájdalmat; végül is ez az egész
tevékeny ’rossz lelkiismeret’ – mint ideális és
képzeletbeli események tulajdonképpeni anyaöle
–, sejtjük már, az újszerű, megütköztető
szépségek és igenlések tömkelegét hozta
napvilágra, s talán a szépséget is mint olyat.” (KSA
5: 326., magyarul: 42.)
Nietzsche
• A rossz lelkiismeret tehát az ideálisnak és a
képzeletbelinek az anyaöle – Nietzsche állítása
merész és sokat mondó; azt jelenti ugyanis,
hogy a kultúra- és értékteremtés bázisát a
befelé forduló, önmagukra vonatkozó
ösztönök hozták létre, a magasabb rendű,
önmagáról tudó, szuverenitásban birtokolt
szabadság is e folyamat terméke.
Nietzsche
• Kötelező olvasmányok:
• Platón Szókratész védőbeszéde, több kiadás, legújabb
fordítás: Atlantisz, Kiadó, Budapest, 2005 (ford. Mogyoródi
Emese), régebbi kiadás: Platón Összes Művei I. köt. 401439. o.
• Platón Állam /részlet/ Platón Összes Művei II. köt. 446-465.
o.
• Bevezetés a filozófiába. Szöveggyűjtemény (szerk. Steiger
Kornél), Holnap Kiadó Budapest, 15-23. o.
• Descartes Értekezés a módszerről, IKON 1993, ötödik rész
kivételével az egész
• Nietzsche Így szólott Zarathustra Gond/Osiris, Budapest,
2000, 15-33. o.