Transcript Az Én problémája

Az „Én” problémája
Descartes, Kant, Kierkegaard, Sartre
René Descartes (1596-1650)
• Alapkérdés: mi a végső, teljesen bizonyos igazság, amiben nem
lehetséges kételkednünk?
– Valamennyi tudástípusról kiderítette, hogy elvileg nem
megkérdőjelezhetetlen
– Bevezeti az agyafúrt, bennünket megtéveszteni akaró démon
fogalmát –
• „De hát akkor mi marad igaz? Talán csak az az egy, hogy semmi
sem bizonyos.”
– találni kell tehát egy olyan állítást, ami e démoni lény hatóerejének is
ellenáll
René Descartes
„De hiszen már tagadtam, hogy volna bármiféle érzékszervem,
bármiféle testem! […] De hiszen már meggyőztem magam arról,
hogy nincs a világon semmi sem: nincs ég, nincs föld, nincsenek
elmék, nincsenek testek. Nem győztem-e meg magam ezáltal már
arról is, hogy én magam sem létezem? Semmiképp! Bizonyos, hogy
én voltam, ha egyszer meggyőztem magamat valamiről. Igen ám, de
ha van valamiféle rendkívül nagy hatalmú, rendkívül agyafúrt
csaló, aki állandóan megtéveszt engem, méghozzá szándékosan?
Nos hát akkor aligha kétséges, hogy én is vagyok, ha egyszer engem
téveszt meg! Tévesszen csak meg, amennyire tud, azt mégsem lesz
képes elérni sohasem, hogy ameddig azt gondolom, vagyok valami,
semmi se legyek. Olyannyira, hogy - mindent kellően megfontolván végül is le kell szögezni: az "én vagyok, én létezem" kijelentés valahányszor kimondom, vagy elmémmel megragadom szükségszerűen igaz.”
René Descartes
„Most azonban még nem látom pontosan, mi is vagyok, tudniillik mi
az az én, aki immár szükségszerűen vagyok. […] Minek véltem
tehát magamat - korábban? Nemde: embernek. De mi az, hogy
"ember"? Mondjam tán azt, hogy "eszes élőlény"?
René Descartes
„Itt a felfedezés: a gondolkodás - van; egyedül a gondolkodás az, amit
nem lehet elszakítani tőlem. Én vagyok, én létezem; ez bizonyos.
De meddig? Hát mindaddig, amíg gondolkodom; hiszen ha
teljességgel megszűnnék gondolkozni, talán még az is lehetséges
volna, hogy egyáltalán nem is létezem. Csak azt fogadom most el,
ami szükségszerűen igaz; csak és kizárólag gondolkodó dolog
vagyok tehát, azaz elme, vagyis lélek, vagyis értelem, vagyis ész olyan kifejezések ezek, amelyek jelentése korábban számomra
ismeretlen volt.
De most már aztán igazi dolog vagyok, s igaz módon létező; de vajon
milyen dolog? Mondtam már: gondolkodó.”
René Descartes
„…Descartes eljutott ugyan egy általa
kétségbevonhatatlannak vélt állításhoz,
ám nagy árat fizetett érte: megszüntette a
gondolkodó én, az elme minden közvetlen
kapcsolatát a testi világgal, beleértve
saját testét is.” (Boros Gábor)
Immanuel Kant (1724-1804)
Antropológiai fordulat a
filozófiában
Már nem a lét és a gondolkodás a
filozófiai töprengés célja, hanem
az emberi élet és az emberi világ.
Az okság elvével szembekerül a
szabadság és az etika problémája.
Mit tudhatok? (Metafizika)
Mit kell tennem? (Etika)
Mit szabad remélnem? (Vallás)
Mi az ember? (Antropológia)
Immanuel Kant
Garfield-féle közelítés Wittgenstein alapján:
látómező
látómező
A szemem része saját
látómezejének?
Látja a szemem saját
magát?
Immanuel Kant
„A szubjektum nem tartozik a világhoz, ő a
világ határa” A megismerő szubjektum nem
része a tapasztalatban megjelenő empirikus
objektív valóságnak. „Azt mondod, ugyanúgy
áll a dolog mint a szemmel és a látótérrel. De a
szemet valóban nem látod.”
Immanuel Kant
• Empirikus én
– Az az én, ami külső és belső tapasztalat tárgya lehet
– Az empirikus résztudományok (embertudományok: lélektan,
szociológia, néprajz, orvostudomány stb.) tárgyát alkotja
• Transzcendentális én
– A tapasztalat alanya, ami minden tapasztalati tárggyal, így az
empirikus énnel is „szemközt” helyezkedik el
– Mivel az empirikus tárgyaknak nem részét képezi, hanem azok
feltételét alkotja, kivonja magát az empirikus embertudományok
vizsgálódásának köréből
– Csupán közvetve ragadható meg (amint a látványból
következtethetünk a szem létére)
Immanuel Kant
• Etikai megközelítés
Az „én” a morálban nyilvánul meg
Megkülönböztetendő a:
Legalitás: külső előírásoknak való önállótlan és
gondolkodás nélküli engedelmesség (erkölcsi
kiskorúság)
Moralitás: adott erkölcsi helyzetben saját, önálló,
szabad döntésre hagyatkozás (erkölcsi nagykorúság)
Immanuel Kant
• Kérdés: megfogalmazható-e olyan egyetemes érvényű erkölcsi
parancs, amely nem kívülről kötelez, hanem belülről irányít?
• A válasz igen, ehhez azonban a parancs megformálásakor le kell
mondanunk minden tartalmi összetevőről .
• A megoldás a KATEGORIKUS IMPERATÍVUSZ
„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája [maxima= a cselekedet
szubjektív alapelve] mindenkor egyszersmind általános törvényadás
elveként érvényesülhessen.”
Immanuel Kant
A kategorikus imperatívusz nem mondja
meg, mit kell tennem. Azt a félelmetes terhet
rója a cselekvőre, hogy minden pillanatban
úgy cselekedjen, mintha egy univerzális
törvényalkotó róla venné a példát az
erkölcsi törvény kidolgozásakor. (Ullmann
Tamás)
Immanuel Kant
• A kategorikus imperatívusz megvalósítása feltételezi az emberi
szabadságot. A szabadság nem bizonyítható a szó szoros
értelmében, de kikövetkeztethető az erkölcsi törvény létéből, mely
magával az emberrel van adva.
Érezzük a szabadságot, mint benső
lényünk igazi lényegét, mint „tiszta ént”;
érezzük magunkban az ész spontán
tevékenységét. Bár elindított cselekedeteink
vélt oksági törvények alapján tőlünk
függetlenül tovagörögnek, a kezdeményező,
cselekvő, akarni képes én-t nem köti oksági
törvény – szabad.
Søren Aabye Kierkegaard *(1813-1855)
• Alapkérdés nem az, hogy mi az ember, hanem hogy az egyén
miképpen válik valóban emberré.
„Az ember – szintézis;
A végtelenség és
végesség, az időbeliség és
az örökkévalóság, a
szabadság és a
szükségszerűség
szintézise. A szintézis a
kettő közötti viszony.”
*[ejtsd: Szören Óbü Kirkegór]
Søren Aabye Kierkegaard
• „Az ember szellem: de mi a szellem? A szellem az Én. De mi az
Én? Az Én az önmagához viszonyuló viszony.”
Az ember csak azáltal szerzi
meg saját énjét, hogy tudatosan
viszonyul létének szintéziséhez.
Az ember saját léte tehát nem
egyszerű adottság, hanem
feladat, amelynek megvalósítását
a szabadság teszi lehetővé.
Søren Aabye Kierkegaard
• Az életstádiumok
1. Esztétikai stádium: - megtestesítője Don Juan
A gyönyör vágya irányít, a gyönyör igazol mindent. Az élet a
pillanatban zajlik, nincs értelme az ígéretnek, az
elköteleződésnek, a folyamatosságnak. A Másik nem személy,
hanem meghódítandó tárgy. A másiktól való elszakadás, a
Semmivel való szembesülés szorongást okoz, ami
kétségbeeséssé fokozódik. Don Juan ne ítélhető meg
erkölcsileg, mert ő „innen” van az erkölcsön – nem hitvány
alak, mert a gyönyörre való kizárólagos törekvésben az élet
nyilvánul meg.
Søren Aabye Kierkegaard
• Az életstádiumok
2. Etikai stádium:
A pillanatban élést felváltja a folyamatosságban –
összefüggésekben való élés – fontossá válnak az általánosan
érvényes értékek – pl. erkölcs. Az etikai létezés lényege a
választás.
Ebben a legnagyobb feladat a saját személy kidolgozása, a
közösségnek és az emberiségnek általában akarunk megfelelni.
A Másikat személkyént kezeli – a pillanat gyönyörét
felváltja a hosszú távú elköteleződés- a házasság.
Az etikai stádium kísérlet az egyéniség lényegének
megvalósítására. Ez a kísérlet is kudarchoz vezet, ez
rezignációt okoz (soha nem lehetek bizonyos választásom
helyességében).
1. Vallási stádium: „Istennel szemben soha nincs igazunk – ez a
Søren Aabye Kierkegaard
• Az életstádiumok
3. Vallási stádium:
„Istennel szemben soha nincs igazunk – ez a gondolat megálljt
parancsol a kétségnek, és megnyugtatja az aggódást,
bátorságot és lelkesedést ad a cselekvéshez.”
Søren Aabye Kierkegaard
A hit olyan ész által felfoghatatlan
paradoxon, ami a gyilkosságot is
szentesíti.
Ábrahám tette semmiféle emberi
mértékkel nem mérhető, semmiféle
emberi erkölccsel nem igazolható.
Ábrahám a hit abszurd erejénél
fogva cselekszik.
A hit tehát a morálistól, a megérthetőtől
való teljes elszakadás. Ugrás a sötét
szakadékba
–
elszakadás
mindentől…
és
eljutás
önmagunkhoz.
Søren Aabye Kierkegaard
» A korlátozott test és a szabad szellem közötti
szakadék szorongást okoz. Az ember sejti, hogy
van benne valami, (szellem) amit ő sem ismer. A
szorongás nem azonos a félelemmel. Az állat csak
félni tud, szorongani nem.
• Szorongás – két fázis
1. A szellemtől a lehetséges tudástól , ismeretlentől (ez a semmi)
való szorongás (Ádám és Éva)
2. A z ember a saját szabadságából fakadóan is szorong, mert a
szabadság jóra és rosszra is vezethet.
Nemcsak a rossztól a jótól is szoronghatunk: ez a démoni szorongás.
A bűnös felfogja, hogy megszabadulhat bűneitől, de szorong a
jótól, a hithez szükséges ugrástól.
Jean-Paul Sartre (1905- 1980)
Alapműve : „A lét és a semmi”
• Két alapvető létforma van:
1. Az önmagában-létező: valami, ami teljesen
megegyezik önmagával, önazonossága révén teljesen
kitölti önmagát. Ez az önmagával azonos lét a
dologra vonatkozik.
2. Az önmagáért-létező: az emberre jellemző létforma
Jean-Paul Sartre
• Az önmagáért-létező
– A tudat meghatározó eleme az intencionalitás, a másra való irányultság.
– Ez a nem – a léthiány, a Semmi. Ez a „semmítés” a
tudat lényege.
– „Mit jelent itt, hogy a létezés megelőzi a lényeget?
Azt, hogy az ember először létezik, megtalálható,
megjelenik a világban és utána definiálódik.”
Jean-Paul Sartre
„Az emberi valóság állandó
meghaladás, az önmagával
való sohasem adott megegyezés
felé.[…] ő nem az ami.”
A tudat
tehát az önmagában
létezés hiánya… A
tudat: Semmi. Soha
nem lehetek azonos
azzal ami most
vagyok. Az ember
állandóan „semmíti „
önmagát, tehát:
szabad
Jean-Paul Sartre
A létezés megelőzi a lényeget. Az ember
magát teszi azzá ami. Következésképpen
szabadságra van ítélve. Mivel Isten
nincs, az ember nem támaszkodhat
semmilyen transzcendens lényegre.
Az emberi
létezést tehát
szorongás, a
jelenen túl a jövőre
vetül ,választás és
szabadság
jellemzi.
Pfff…!