Transcript A birtokos személyjelek története

A birtokviszony jelölésének
története
A birtokos személyjelek eredete
• Az alapnyelvi
személyes névmások
agglutinálódtak
toldalékká (kivéve a
T/3.).
• Az ősmagyar eleji
birtokos szerkezet:
ház én, ház te stb.
Egyes
szám
Többes
szám
1.
mV
mVkV
2.
tV
tVkV
3.
sV
! -k
Az agglutináció folyamata
1. szintagma: *kota mV
2. sorvadó szóvég: *χoda mV
3. lekopott véghangzó: *χoza-m
Az E/2. változása
• Mivel a *χoza-t felépítésű alakok
homonimiában voltak a tárgyragos,
valamint a lokatívuszragos alakokkal,
ezért zöngésült:
• *χoza-d
Az E/3. változása
• Az ősmagyar elején a sV névmás szó eleji
s- hangja elnémult (l. pl. m. epe, f. sappe-,
m. öl (fn.), f. syle- stb.)
• Így az ősm. E/3.: *χoda-V > *χoza-V >
*χozá > *χoza
• A palatális alakokban:
– *kede-V > *keze-V > *kezé > *keze
– *kede-V > *keze-V > *kezí > *kezi
Az E/3. -ja/-je változata
• Az ősm. kori török jövevényszavakban
bukkanhatott fel először.
• *árpá-á > *árpájá > *árpája
• Később ezek mintájára (analógiájára)
minden mgh.-s szóvéghez ebben a
formában járul.
Az E/3. -e/-i alakjának homonimiája
• Az ősm. végére a kezi akár hármas
homonimiában is állhatott:
– ‘kéz’
– ‘keze’
– ‘kezei’
• A birtoktöbbesítő jel az újraalkotott teljes
tőhöz kezdett kapcsolódni: kez-i > keze-i
A többes számú alakok változása
• T/1.:
– Ősm. mVkV > -mVkV > -mVkV > -mVk
– Óm. -muk/-mük > -mk > -unk/-ünk ~ -onk/-önk
• T/2.:
– Ősm. tVkV > -tVkV > -tVkV > -tVk
– Óm. -tuk/-tük > -tok/tëk > -tok/-tëk/-tök
• T/3.:
– Ősm. -kV > -k
– Óm. -k > -uk/ük ~ -ok/-ök
A birtokjel kialakulása
• birtokviszony jelölésének egyik formája, a birtokost
megnevező szón képes jelezni, utalni annak birtokára
• az ilyen szóalak egy olyan birtokos jelzős szintagmával
egyenértékű, melynek birtokszavát az -é morféma
helyettesíti
• nem mutat személyre, nem illeszkedik formailag sem,
alapnyelvi örökségből származik, előzménye az -é
latívuszi határozórag, amely már az ómagyar kor elejéről
adatolható
• az alapnyelvi *-i morfémából + tővéghangzóból jött létre,
a kettő diftongust alkotott az ősmagyar korban
• majd monoftongizációval hosszú mgh.-vá fejlődött
A birtokjel fejlődése
• jelként rögzülése az ősmagyar korra tehető: már az
ősmagyar korban beépült a birtokos névmási sorba
• a monoftongizáció eredményeképpen létrejövő kétféle
hosszú mgh.-s alak kétféle funkcióban élt tovább
• az -é birtokjeles és az -i melléknévképzős szóalakok
grammatikai használatban, mondatbeli szerepük szerint
jobban elkülönülnek
• az -é birtokjeles alak a mondatban állítmány, alany,
tárgy, határozó vagy értelmező lehet, de jelző nem
• az -i képzős melléknév elsősorban jelző, ugyanazt a
szemantikai tartalmat hordozza, mint az -é birtokjel
• kései kialakulását igazolja a szóalakban elfoglalt helye,
többi névszójel után állhatott, de más névszójel nem
követte
A birtokos jelző ragjának eredete
• keletkezéstörténetileg három fokozat különíthető el:
– a birtokos jelzős szerkezet teljesen jelöletlen, a tagok viszonyára
csak a szórend utal
– a szerkezet lehet egyszeresen jelölt, az alaptag viseli magán a
birtokos személyjelet
– a birtokos jelzős szerkezet lehet kétszeresen jelölt, az alaptag
birtokos jelzős személyjelet visel, a jelző pedig –nak/-nek ragot
• a három fázis időbeli távolsága évezredekben mérhető,
a folyamat egy általános tendencia érvényesülését
mutatja – a nyelvi fejlődés a teljesen jelöletlen állapottól
halad a mind bonyolultabb jelölés felé
• morfematikai jelölésének a lehetősége az ősmagyar kor
utolsó szakaszában teremtődött meg, ennek
grammatikai eszköze a -nak/-nek rag lett
A szórend és a birtokos jelző ragja
• néhány szintaktikai helyzetben kötelező, az esetek többségében
viszont másodlagos, szabad változatként jelentkezik az eredetibb
jelöletlen forma mellett:
– Székláb
– A szék lába
– A széknek a lába
• a teljes jelöltség kialakulásának közvetlen funkcionális oka a
jelöltség és a szórend belső összefüggésében rejlik
• hagyományos szórend esetén, mikor a jelző és a jelzett szó
sorrendben a szerkezet két tagja szorosan egymás mellett állt, a
jelölés hiánya nem okozott kommunikációs zavart
• a közbeékelődések vagy a jelző és a jelzett szó felcserélődése miatt
a két tag elszakadt egymástól, ilyenkor szükség volt morfematikai
kitevőkre amely a tagok összetartozását mindig egyértelműen jelzi
• a mondatszerkezetek bővülésével ez az igény egyre nyilvánvalóbbá
vált, ennek tett eleget a -nak/-nek rag
A birtokos jelző ragjának fejlődése
•
•
•
•
•
•
alaki kitevője a részeshatározó ragjából alakult ki, ennek oka, hogy számos
nyelvben vannak olyan szerkezetek, amelyekben a datívusz grammatikai
tartalma igen közel áll a genitívuszéhoz, különleges átmeneti eset a
datívusz poszesszívusz, és ez a birtoklás kifejezésére szolgál azokban a
nyelvekben ahol nincs meg a ‘birtokol’ jelentésű ige (Nekem van két
lányom.)
a magyar nyelvben ráadásul bizonyos mondatszerkezetek kedvező hátteret
biztosítanak ehhez a változáshoz, a részeshatározó után következhetett
E/3. személyű birtokos személyjellel ellátott szóalak, valóságvonatkozása
alapján akár birtokszava is lehetne az előbbinek
ezekben a mondatokban könnyen bekövetkezhetett olyan
szerkezeteltolódás amelynek eredményeként a -nak/-nek ragos főnév
birtokos jelzővé értékelődött át
a rag hangtestében alaki elkülönülés nem kísérte a funkcionális változást
a -nak/-nek rag eredetileg helyhatározórag volt, funkcióváltozása hasonlóan
történhetett, mint az -é birtokjel esetében, a változás alapja funkcionális
kapcsolatukban rejlik
a latívuszi árnyalatot kifejező -nak/-nek ’felé’ jelentésű volt, ebből könnyen
megmagyarázható a ’neki és az ’övé’ jelentés