Transcript Nepmuveszet_nappali_5

Növényi ornamentika: növényi elemekből
összetett díszítmény.
Legfontosabb motívumai és alapkompozíciói a
közel-keleti ókori civilizációkban jöttek létre, a
növénytermesztés
eredményességét
célzó
mágikus kultikus szereppel.
fölülnézetes virág (rozetta, rózsa)
oldalnézetes virág (pl. tulipán, virágcsokor)
A tisztán díszítő funkciójú növényi ornamentikában a virágoké a vezérszerep.
Körük kibővült a kerti virágokkal (szegfű, tulipán, rózsa, margaréta,
labdarózsa, gyöngyvirág) és újabb elemekkel, mint a gránátalma.
A növényi ornamentika európai továbbterjedéséhez nagyban hozzájárultak a 15–
16. sz.-tól a kéziratos és nyomtatott olasz, német és más mintalapok, ill.
mintakönyvek. Itthon az olasz indítás nyomán kibontakozó 14–15. sz.-i
ötvösműveken tűntek fel legkorábban.
Széles körű elterjedése a reneszánsznak köszönhető. Az ezen kor ízlésének
megfelelő átfogalmazás a motívumra és a kompozíciókra egyaránt kiterjedt.
15. Sz. vége: a virágcsokor vázába állítása (olasz korsó).
Tipikusan reneszánsz motívum a stilizált levélkoszorú (olasz koszorú)
Cserelapi (cserfalevél) minta, melynek
megfelelője a 15. sz.-i itáliai és római
kancsókon található meg.
Gránátalma: sokféle formában jelentkező
díszítőelem kerek, ovális vagy csepp alakú
maggal, csipkézett vagy virágszirmokból álló
széllel. Olasz és török közvetítéssel nálunk is
kedveltté vált. A népművészetben nem csupán
hímzéseken, de más műfajokon, így
famunkákon
is
szerepel.
Alkalmazói
értelmezik almaként is (pl. Erdélyben
aranyalma, fejedelem almája), de leginkább
virágként.
Életfa (világfa)
Tulajdonképpen termékenységszimbólum. Ez a középtengelyre
szimmetrikus felépítésű, többnyire
3–5 ágú fa vagy bokor, melyből,
miután idővel eredeti vallási
tartalmát elveszítette, a későbbi
népművészetben is továbböröklődő
virágtő alakult ki
A 18. sz. folyamán a növényi
ornamentika fokozatosan előretört a
házilag és háziiparosok által készített
munkákon, faragásokon, hímzéseken is,
majd mindvégig uralkodó maradt,
részben még a nagyrészt a 19. sz.
folyamán kibontakozó emberábrázolások
mellett.
A 18. sz. folyamán a növényi
ornamentika fokozatosan előretört a
házilag és háziiparosok által készített
munkákon, faragásokon, hímzéseken is,
majd mindvégig uralkodó maradt.
A nagyrészt a 19. sz. folyamán
kibontakozó mértanias díszítésre is erős
átalakító hatással volt. az elvont
elemekből összetett mintakincs bővült
geometrizált növényi elemekkel, részben
pedig az alkotók azáltal, hogy
virágbokrok ágaival kapcsolták egybe a
hagyományos
módon
szerkesztett
rozettákat.
VIRÁGTŐ (virágbokor, bokorvirág, bokordíszítmény, díszítőbokor, famotívum, életfa) a magyar
népművészet leggyakoribb díszítőeleme.
Középtengelyre felépített, 3 vagy 5 ágba hajló. Leggyakrabban tartóedényből vagy szív-alakból
indul ki. A virágtő ősét a növénytermesztésen alapuló mezopotámiai bronzkori civilizáció
teremtette meg, termékenység-szimbólumot ábrázolva vele. A legkorábbi változatok az i. e. 3.
évezred első harmadában bukkannak fel, ezek eleinte naturális hűségre törekvők, de már korán
kialakultak a stilizált-szimmetrikus, jelképszerű leegyszerűsítések.
Legfontosabb alaptípusok:
1. háromágú fa (a szakirodalomban néha: kandeláber-motívum)
2. ötágú fa, melynek 2 ága lefelé, 2 ága felfelé nyúlik.
E típusok szigorú szerkesztésű, már virágtővé alakított változatai a gótikus, majd a reneszánsz
ornamentikába beépülve terjedtek el.
Nálunk a gótikus-reneszánsz megfogalmazások öröklődtek tovább a népművészetben.
Legkorábban 14–15. sz.-i, úri-polgári megrendelésre készült gótikus ötvös-munkákon figyelhetők
meg, más virágkompozíciókkal egyetemben. Már a 15. sz. első felében fellépett az S-alakú
tengelyalakítás és a szív-idomból való tőindítás is. A reneszánsz idején jött divatba a kétfülű
vázába állított virágtő, az olasz korsás minta. A hódoltság idején terjed a virágtő a törökség révén
is.
A magyar parasztházakba a virágtöves díszítmény a városi ipar termékeivel, pl. cserépedényen,
kályhacsempéken, hímzett bőrruhákon, asztalosmunkákon került be a 16–17. sz. folyamán.
Paraszti faragásokon a 18. sz. második felében jelent meg, majd a 19. sz.-ban lett általános.
A szakirodalom, a 20. sz. elején gyakran „életfa” néven illeti a virágtövet, a paraszti virágtő
változatokat is. Ennek kultikus tartalma már elenyészett, s tisztán díszítőmotívumként
alkalmazták.
Szív, virágtő, madár –
szerelmi ajándék: legény leánynak,
ill. leány legénynek adott ajándéka.
A kapcsolat erősítését szolgálja,
egyben dokumentuma a falu
társadalma előtt a kapcsolat
fennállásának.
A legények ajándékai: mosósulyuk,
guzsaly, kapatisztító, csigacsináló,
fonószék, gereblye, vászonfeszítő
Díszített,
gyakran
feliratos,
monogramos, nem egyszer datált
darabok. A feliratok rendszerint
ajánlások, nevek, jókívánságok.
19. sz.-ban már számos, a díszítés
módja
által
használatra
alkalmatlanná
tett
dísztárgyat
találunk a szerelmi ajándékok
között.
Rózsa, rozetta: a rózsa lehet felülnézetes virág,
azaz rozetta, kerekded virág.
A kolostorkertek kedvelt virága, gyógynövény,
egyházi szimbólum, legendák tárgya
A reneszánsz virágszeretete élénkítette jelenlétét.
Közkedveltségéhez hozzájárul az oszmán-török
hódítás rózsakultusza.
A rózsa évszázadok óta a szerelem szimbolikus
virága. Nagy népszerűségét valószínűleg ennek is
köszönhette. A magyar népköltészetben a
leggyakoribb szerelmi jelkép, a szerelmes legény
vagy leány kedvelt megszólítása.
A rózsa általában erősen stilizált motívum,
természethűségre törekvő változatok lényegében
csak a századfordulótól jutnak egyes területeken
és műfajokban erősebben uralomra.
Késő középkori kályhaoromdísz a
szegedi várból. 1567
Svasztika - forgórózsa, forgó körvirág, forgó körcsillag. Centrális felépítésű, jellemzői az egy
középpontból vagy kerek magból kiinduló, egyenlő távolságra elhelyezkedő, azonos irányba
forduló, ívben, esetleg S alakban hajló vagy szögletesen megtört, egyező alakú karok.
Gyakran szerepel mint körbe foglalt rozetta.
Sokféle szimbolikus értelmet tulajdonítottak neki, így a középkori Golgota-ábrázolásokon
gyakori a kereszt jobb oldali száránál, a nap ábrázolásaként.
Leggyakrabban a lőporszarukon és faragásokon jelenik meg, de előfordul a hímzéseken is.
A későbbiekben azonban a virágozás előretörése nyomán a svasztika ezt a központi szerepét
elveszti és rendszerint virágmotívumként illeszkedik a mintázatba. Valószínűleg ezáltal
alakult ki a svasztika népnyelvi forgórózsa neve.
Mértanias, geometrikus díszítés:
Szabatosan szerkesztett, körzőt is alkalmazó mértanias díszítés. A magyarok a honfoglalás
után vették át a mértanias díszítést.
egyenesekből és körökből, körívekből összetett dísz, többnyire síkdíszítmény, faragásnál
igen gyakran ékrovással kivitelezve.
sakktábla-minta, átlós osztású négyzetek, koncentrikus körök, körbe foglalt hatágú csillag
(rozetta), svasztika egymást metsző félkörök sora.
A mértanias díszítés egyes tárgycsoportokra különösen jellemző: ácsolt ládák, lőporszaru,
szőnyeg (festékes), mángorló.
Ezeknek a tárgyaknak egy részén a mértanias díszítésben megjelennek geometrizált
figurák is: emberábrázolás.
Emberábrázolás: Különböző előképek, ill. tradíció alapján alakult ki.
Szerepelhetett a parasztok és a pásztorok által maguk és a környezetük számára készített
tárgyakon (így faragáson hímzésen, szőttesen), az ácsolt ládán, ill. iparosoknak a parasztok
részére gyártott termékein. (fazekas termékek, mézeskalács)
Az emberábrázolások ruhája dekoratívan mintázott; a test részletei elnagyoltak, így a fejet
alkotó körön belül többnyire még a száj, orr és szem sincs jelezve, és pl. a kezeken a
valóságosnál kevesebb vagy több is lehet az ujjak száma.
A természethűségre törekvő emberábrázolás során a paraszti alkotók általában nem pontos
másolásra törekedtek, hanem a népi ornamentikában kialakult törvényszerűségeknek
megfelelő absztrahálásra, stilizálásra, ill. dekoratív felületkitöltésre. (pásztorművészet) A
szereplők foglalkozását, rangját öltözetük és meghatározott attribútumok jelezték (pl.
juhászkampó vagy kanászbalta a szereplő kezében, a betyárnál pedig puska). Témaadás
tekintetében a hazai emberábrázolások többsége életkép, ill. a népi epika alkotásainak az
illusztrációja.
Leginkább a pásztorfaragók alkotásai közt fordul elő, ennek megfelelően főként a legeltető
pásztort mutatja és csak kivételesen szántó, vető vagy más munkát végző parasztot.
Többnyire pásztorokat örökítenek meg a mulató jelenetek is, ill. azok, amelyeken két barát
találkozása látható. Az egyéb foglalkozások közül gyakori még a vadászok és a katonák,
rendszerint huszárok ábrázolása. Az epikus alkotások illusztrációi közt legjelentősebbek és
sajátos mo.-i műfajt képeznek a 19. sz.-i dunántúli betyárábrázolások.
a 19. sz. vége felé fordulnak elő történelmi személyiségeket megjelenítő emberábrázolások
(pl. Kossuth Lajos, vagy a honfoglaló vezérek).
Geometrizált emberábrázolás általában a
mértanias ornamentikában fordul elő (karcolt,
vésett díszítés) A geometrikus emberábrázolás
mindig elölnézetes, egyenes és körvonalakból
szerkesztett. Több figura esetén rendszerint
egyazon ábra ismétlődik, gyakran
összekapcsoltan, mintegy körtáncban. Sajátos
korai változata a 17–18. sz.-i lőporszaruk
visszatérő motívuma; ez egymásba fogódzó
emberábrázolások sora, többnyire a tárgy alsó
végein.
Néha egykori mágikus, kultikus tartalmuk is
kimutatható, így a feltartott kezű ember az
antik-ókeresztény imagesztust őrzi, innen a
szakirodalombeli oráns elnevezés (lat. orans =
’imádkozó’).
Vallási téma az emberábrázolásban: főként bibliai alakok.
Állatábrázolás:
Leggyakoribbak a vadon élő állatok, közülük is leginkább a madár, kisebb mértékben a
kígyó szerepel. A négylábúak közül legáltalánosabb a szarvas, ló. Ez nagyrészt parasztok
számára dolgozó mesteremberek munkáin tűnik fel.
Lófejes hangszerek, bútorok. Dudafej: kos
Vannak szűkebb területeken, kizárólag egyes műfajokban favorizált állatalakok, így
némely fazekasközpontban (pl. Hódmezővásárhely, Mohács) keresett termék volt a halas
tányér.
Jelképes egyházi ábrázolások nyomán honosodott meg a népművészetben az isten
báránya, a pelikán, és talán ilyen értelemben került a halottas lepedőkre a kakas (madár).
Az állatalakok többnyire síkdíszítményeken fordulnak elő, leginkább oldalnézetben
ábrázolva, ill. erősen egyszerűsítve.
-Virágmotívummal
-önállóan
-jelenetes
Madár: a legáltalánosabb állatmotívum.
Általában
szabadrajzú
növényi
ornamentikához kapcsolódva, ritkábban főleg
szőtteseken.
Nem közvetlen természet megfigyelésen
alapszanak, hanem, mint a népi ornamentika
növényi és állati motívumai általában,
különböző eredetű előképek, hagyományossá
vált
stilizálások
újrafogalmazásai.
Síkdíszítményeken a fajilag meghatározatlan,
oldalnézetes madár a motívum legfontosabb
megjelenési formája.
A madárfigura leginkább másodmagával,
rendszerint egymással szembefordulva áll
(páros madár, páros galamb), többnyire
virágtő két oldalán. A páros madár gyakori a
szerelmi ajándékokon, elvétve előfordul
menyasszonyi ládán, nászajándékba készült
tárgyon is, az ifjú pár szimbólumaként
értékelve.
A magánosan mutatott madár többnyire virágos
ágat tart a csőrében, az ilyen madár is főként
ajándéktárgyakra jellemző.
Megkülönböztető faji jegyekkel ellátott madarak a
népművészetben ritkák és eltérő eredetűek. A
síkdíszítményeken ezek is többnyire szigorúan
oldalnézetesek. Leggyakoribb a rendszerint
párosan megjelenő páva, kakas.
Kakas: alföldi cserépedényen, tálon, tányéron,
butellán, majd főként szőtteseken, néha tyúkos
mintával egyetemben..
A pelikán úrihímzések nyomán terjedt szélesebb
körben.