Slide 1

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 2

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 3

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 4

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 5

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 6

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 7

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 8

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 9

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 10

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 11

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 12

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 13

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 14

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 15

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 16

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 17

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 18

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 19

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek


Slide 20

Magányos dolog lesz a halál, de nem lehet sokkal magányosabb, mint az élet...

Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.

Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes.
Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek.
A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok,
amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak,
elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is
elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad.
Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a
magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat
egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a
magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi
hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött.
Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt,
aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt
dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az
embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt.
Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki.
Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség
érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és
úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás
függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom,
integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem.

Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a
magány tehát összefügg egymással.
Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad
összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy
érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és
integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
A magányérzet arra késztet bennünket, hogy társaságban töltsük el a
szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy,
partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy
magunk rendelkezhetünk önmagunk felett...
Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét
örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom;
hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem
önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok
lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét
megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít.
A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem
kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor
szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány
veszteség, az egyedüllét nyereség.

A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az
egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy
szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az
életet fogom megnyerni.
Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:.. Csend, béke, nyugalom vesz körül. A
magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy
valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem
szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam.
Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje.
Egyedül vagyok -ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez
tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól
elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első
sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet,
akár nem.
Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon
születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom,
ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem,
hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és
magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos.

Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok
szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ.
Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s
kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe
másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe
szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében
megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal
halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat,
te viszont végighallgatod az én szóáradatomat.
Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán
általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy
valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a
választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy
megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk
megválaszolatlanul?

Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte
magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor
mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a
kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek
lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem 'szeret eléggé. Úgy érezzük tehát,
hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg
bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak
vagyunk.
Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel.
Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a
háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet
csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és
a Porschét.
Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve.
A szép "szerelem" szó használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat
magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma.

Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is.
Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról
van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán.
Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti
kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező
kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze.

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet
egy fajta körülnéz
kötöttség
szerelem
által,
életveszélyben
és aegy
kezet keres,
mely
azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkeltitkos
a fogalmakkal,
és
nem
szabad
szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség
között. Túlságosan
gyakran
cseréljük fel
együttérzés,
élnek még emberek
valahol.”
(Márai
Sándor:aAz igazi)
ezeket a fogalmakat ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell
tennünk
szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a
kérdést, m akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk,
figyelmen kívül hagyva az üzletet.

Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet,
vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a
szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön
egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel tapogat és érez
valamit mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a
pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"ben.

A semmiből megérkezett
egy szomorú, magányos tömeg,
valahonnan vonulnak valahová.
Örvénylő emberáradat
valaki mindig megragad,
valaki mindig megtagad egy másikat.
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Úgy szeretném elfeledni ember múltamat
ha átölelne egy örök boldogság
úgy szeretném kinyitni fáradt szívemet
Ó hol vagy segíts…
Gyermekkor nélkül nőttünk fel
Ami volt felejtsd most el
Ami van az meg kit érdekel
Az égből vigyázó szemek
Csak a jóra intenek
De itt a dzsungel törvénye diktál
Szívszakadva újra hinni egy újabb holnapért
Amikor szinte nincs remény
Edda : Magányos tömeg

Egérlyukak
Az egérlyuk lakója a magányos,
nagyvárosi ember ideáltípusainak
számos jellemvonását megtestesíti.
Személyiségének azonban központi
eleme az aszociális magatartás,
mely arra készteti, hogy lerombolja
azt az egyetlen közeget, amiben az
emberi lét termékeny lehet. A belül
élt élet terméketlen, az ember sorsa
a világban van. Az odúlakó sorsa
azonban vagy hős, vagy szemét,
középút nincsen, pedig sokan
abban az illúzióban élnek, hogy ők
majd a középúton tapossák végig
az utat a sírig.

A modern nagyvárosok kialakulása a „technikai korszak" meghatározó állomása. Az ipari
forradalom óta az egyre rohamosabban növekvő technikai fejlődés révén a városok –
amelyek már eleve az áttekinthetetlenségig szervezettek – központtá, az élet
organizátorává léptek elő. Hogy hogyan működik az élet, hogyan ver a szív, az a bennük
összegyűlt roppant energiák szervezettségétől függ.
„A szervezés – minden" – állítja Adrian Leverkühn Thomas Mann Doktor Faustusában –
„nélküle semmi sem létezik." Noha a megállapítás nem közvetlenül a nagyvárosi életre
vonatkozik, alapelve ez a modern életnek is. Technikailag megfogalmazva: ha egy gépet
az elvárásnak és a körülményeknek megfelelően terveztek, akkor az alkotó részek
adottságait és a befektetett energiát nagy hatásfokkal lehet hasznosítani.
A huszadik század első évtizedeiben mind gyakrabban vetődik fel a nagyváros
problematikája: A fő kérdés: képes-e az ember élni egy olyan világban, amelyet ő maga
alakított ki, épp azért, hogy az életkörülményeit megkönnyítse?

Március elején a hölgyeket szokás felköszönteni. Ez feltehetően kevésbé nagybetűs
ünnep a magyar nők azon negyven százaléka számára, aki a felmérések szerint
egyedül, párkapcsolat nélkül él.
Számuk egyre csak „nő”. Az idősebb egyedülállóké éppúgy, mint a szingliké, azaz a
húszas-harmincas éveiket taposó hajadonoké. Ezzel szemben a magyar férfiaknak
mindössze 22 százaléka él párkapcsolat nélkül. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy
az idős népesség többségét a nők alkotják.
Egyes országokban még az ötvenes, egyedül élő farmert is „single”-ként, azaz
egyedülállóként szokás emlegetni. A köztudatban viszont a szingli kifejezés nem férfit,
hanem kizárólag fiatal nőt jelent, aki többnyire rosszul érzi magát a bőrében. A
pszichológusok magánytól szenvedő páciensei jobbára nők - a fiatal férfiak többnyire
élvezik a függetlenséget, idősebb korban viszont sokkal nehezebben viselik a magányt.
Eleve a társadalom egyedülállóit „szabad férfiakra” és „magányos nőkre” szokás
bontani. A nők a 20. században kivívták ugyan önállóságukat, de szemmel láthatóan
nem érzik jól magukat. Az életre szóló társ és a gyermek iránti vágy, úgy tűnik,
kiirthatatlan belőlük. Genetikai sajátság ez? Vagy ólomsúllyal rájuk nehezedő társadalmi
elvárás okozta frusztráció? Szakemberek szerint a társadalmi tényező csak erősíti a
biológiait.

Sztereotípiák
„A szingliség csak úgy jó, ha van pénzed, lakás, verda, barátok stb. - írja egy internetes
fórum férfiolvasója. - Ha ez nincs, egy csóró, magányos vesztes vagy. Harminc múltam,
szólóztam én is eleget, de felszálltam az utolsó vonatra, így három hónap múlva
megnősülök. Sosem hittem volna a sok kudarc után, és most tessék! :) A barátaim mind
egyedül gyötrődnek, harminc felé is a szüleiknél, egyre fáradtabban mennek az éjszakai
kalandokra, egyre gyakrabban jönnek haza hajnalban üres kézzel, és egyre rosszabb
minőséggel dolgoznak... Ők cikiznek engem, én meg csak mosolygok. Érdekes, amióta
az esküvőt tervezzük, az asszony szingli barátnői is elmaradtak! :) Meglátjuk majd, ki jár
jobban, kockázat nélkül nincs boldogság.”
Mindenhol a világon beszélnek szinglikről, a jelenség lényegét és tendenciáit tekintve
mindenhol hasonló, de egyes kultúrákban nagyon különböző módon jelenik meg. Amit
Magyarországon értünk alatta, az is egy meglehetősen speciális változat
Egy Bridget Jones-féle szingli például egyfolytában meg akar felelni a társadalmi
elvárásoknak, és mindenáron férjhez akar menni, az egész élete e körül forog.
Életvezetési mintákat keres helyzetére, s ezek híján a magazinokban olvasható tíz tuti
tippet tartja szem előtt. Ő az angol kispolgár életét akarja élni, aki otthon pelenkázza a
gyermekét.
Az amerikai típusú szingli viszont élvezi, habzsolja a fogyasztói javakat, szeret szép
ruhákban járni, és kőkemény elvi kérdést csinál a függetlenségéből. Az amerikai
nagyvárosokban már régóta kialakult az erősen férfiellenes, öntudatos nő képe, s ebből
jött létre a hasonlóképp öntudatos szingli. Ez a céltudatos, függetlenségét militánsan
védő nőtípus a 20. század elején megindult feminista mozgalmak szülötte, akit
magánéletében is az a cél vezérel, hogy megbosszulja az évezredeken át tartó
férfiuralmat.

Ez a fajta markáns, férfiellenes „szexizmus” Európában még nem olyan erős, mint az USAban, de egyre jobban érzékelhető. Egyre több, méghozzá csinos, intelligens nő fordul
pszichológushoz - mondja -, mert szenved a magánytól. Úgy látszik, hogy a házasság
minden ellenkező hiedelem dacára kikerülhetetlen mérföldkő marad a nők életében.
A tanulás, a munkavállalás lehetősége és a fogamzásgátlás biztosította a nők önállóságát,
akik 30-32 éves korukig a hajadon létnek rengeteg előnyét élvezik. Túl a harmincon
azonban üt a biológiai óra, egyre inkább elkezdenek gyermek után vágyakozni, s a
lehetséges férfipartnerekben a potenciális apát keresik.
Magyarországon a nyugati, harcosan független nőtípus nem jellemző.
A jellegzetes magyar szingli 26-35 év közötti diplomás nő, aki jó keresettel vagy annak
lehetőségével, s a társadalomba beilleszkedő, konformista egyéniséggel rendelkezik.
Speciálisan nagyvárosi létforma az övé, megfelelő pénzköltési és szabadidős szokásokkal.
Hozzá képest egy mai harmincas falusi egyedülálló nő hagyományos életvitele nem
nevezhető szinglinek.
Mindazonáltal a városi hajadon is erősen szenved az egyedülléttől, míg a hasonló korú és
helyzetű fiúk jobban érzik magukat. Többnyire tipikusan jó kislányokról van szó, akik egész
életükben azt hallották, hogy tanuljanak, mert akkor lesz egzisztenciájuk, és megtalálhatják
méltó partnerüket is. A házasság is egy megoldandó „vizsgafeladat” a számukra. S valljuk
be, nem könnyű feladat egy tökéletes, magányos férfit találni, ráadásul kölcsönösen
szerelembe is esni vele. Erre az élethelyzetre eddig nem sok minta adódott, a lányok
mindenesetre várják a megígért herceget. De nem jön! Mindent meg tud a szerencsétlen
lány oldani, egyetlen dolgot kivéve, a párválasztást

Ez a szingli csapda, hogy a karrierben célravezető módszerek a magánéletben csődöt
mondanak. Hiába kétszülős családból jön a többségük, a párválasztásra, családi életre
nem készítette fel őket senki, az iskolai előmenetel volt a cél.
„Nehogy azt hidd, hogy ez fenékig tejfel - mondja a 30 éves Krisz. - Szerintem egy kívülálló
nem is értheti meg igazán. Elmegyek például a barátnőmmel egy hétvégére valahova.
Jobbára együtt vagyunk, ugye, mert nem ismerkedünk fűvel-fával, és akkor a
szállodaportástól az úszómesterig mindenki leszbikusoknak néz minket. Az a helyzet, hogy
a fiúknak ma eszük ágában sincs házasodni. Ha pedig mégis rászánják magukat, többnyire
úgy 35 éves koruk után, akkor is inkább a 20 éveseket választják.”
A szinglilét kényszerhelyzet, a dolog nem arról szól, hogy manapság önző lányok
születnek, akiknek feltett szándékuk, hogy magányosan éljék le az életüket. Inkább
belesodródnak ebbe a helyzetbe, amit aztán többféleképpen értelmeznek.
A szociológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy az önkéntes szingli a legkevésbé
jellemző. Nagyvárosi diplomás fiatal nők körében végzett kutatásai során kimutatta, hogy a
szinglik 85 százaléka a tartós párkapcsolatot tartja ideális életformának, és csak 15
százalék maradna szívesen egyedül. Kiderült az is, hogy a magyar szinglik kétharmada a
távolabbi jövőjét házasságban és gyerekkel képzeli el. A nagy kérdés az, hogy ez a vágyuk
megvalósul-e majd, vagy pedig örökre egyedül maradnak? Az a sztereotípia tehát,
miszerint a szingli önző, karrierista, és kerüli a párkapcsolatokat, az egyedülállók csak igen
kis hányadáról mondható el.
Mint ahogy az is, hogy változatos, színes életet élne: a női magazinok sugallta torz ideákkal
szemben a többség ugyanis az átlagosnál is kevesebbet jár moziba, színházba,
szórakozóhelyekre, uszodába, kirándulni, és nem a szépségipar megszállottja.

A hosszúra nyúlt diákévek - ma az egyetemisták átlagéletkora 24-25 év -, az „elhúzódó
kamaszkor” és az anyagi körülmények egyaránt közrejátszanak abban, hogy kialakult
egy olyan húszas-harmincas éveiben járó réteg, amely tanulmányai befejeztével is a
szülői házban él. S ennek a kettős életformának csak az előnyeit élvezi: szülei
gyerekként ellátják őt, miközben ő szabadon bánik a pénzével és idejével. „Használd ki
a fiatalságot, élvezd az életet, amíg szabad vagy!” - hallja minduntalan, s nem csoda,
ha nehezen adja fel egyéni ambícióit egy házasság kedvéért. A szociológiai kutatások
rávilágítottak a magyar társadalom kettős moráljára: az emberek többsége ugyanis a
házasság előtti együttélést, partnerváltogatást elfogadja, elítéli viszont a házasságon
kívüli kapcsolatokat, és a házasfelek között a hagyományos szereposztást tartja
kívánatosnak. Azaz a házasságkötésig felszabadítja a fiatalokat a tradicionális értékek
követésétől, azután viszont számon kéri azokat. Nehéz feladat azonban a totálisan
szabad életformáról ripsz-ropsz átváltani a tradicionális értékrendre.
A halogatott elköteleződés hátterében egy másik kortünet, az elmagányosodás is
megtalálható, ami a szülőkhöz való erősebb kötődésben és a kortárs baráti kapcsolatok
fellazulásában is tetten érhető. Tóth Olga 22-27 évesek körében végzett, 2002-es
vizsgálata során kiderült, hogy a megkérdezett nők és férfiak kétharmadának elsőrendű
- és jobbára egyetlen - bizalmasa az édesanyja. Érdekes módon a teljes leválás a
legalacsonyabb végzettségűeknél a legjellemzőbb. A kortárs kapcsolatok, a bulizós
életmód, az együttes lézengés távolról sem jelent bizalmas kapcsolatokat - csupán
annyit, hogy alkalmilag van kivel elmenni szórakozni.

A nagyvárosi szinglik túlnyomó többségének a felmérések szerint volt már tartós
párkapcsolata, ami megszakadt. Újabbat kötni pedig - pláne egy-két csalódással terhelten egyre nehezebb. Ez persze nemcsak a szingliknek okoz gondot. Az érvényesülés egyre
keményebb feltételei bárkiből könnyen csinálnak tartós szinglit.
A társadalom ma többre értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a kiegyensúlyozott
emberi kapcsolatokat. S ezt a férfiak házassághalogató magatartása éppúgy tükrözi, mint a
nők ambícióinak a növekedése.
Ez a fajta elmagányosodás, a szingliszindróma egy összetett társadalmi jelenség. Nem
pusztán az emancipáció következménye, hanem a párkeresési szokások jelentős
megváltozása is megtalálható a hátterében A szakemberek egyenesen azt állítják, hogy a
házasság válságának egyik tünete ma épp a szinglilét.
„Mikor megismertem Gyurit, nagyon beleszerettem - mondja a 35 éves Éva -, nem érdekelt
az sem, hogy családos. Éreztem: nekem ettől a férfitól gyerek kell. Nem izgatott, hogy
egyedül fogom felnevelni. Született tőle egy kisfiam. Gyuri és a felesége rendesek, a mai
napig segítenek, összejárunk a gyerekekkel. Nemrégiben hazajött az USA-ból Gyuri életének
gyerekkori nagy szerelme, odakint elvált, és hozta két gyermekét is. Most az a helyzet, hogy
újból összeálltak a Gyurival, aki most már három család között osztja meg az életét.”
Egy torz szerelemkultusz tombol és rombol, ami korábban ismeretlen volt csak ezzel
magyarázható, hogy negyvenéves családos nő azért válik, mert mindenáron szerelmes akar
lenni. Pedig még nem találta meg a partnerét, cserélgeti, de annyira tombol benne a vágy,
hogy otthagyja miatta a családját.

Tény, hogy az érzelmi elhidegülés napjainkban elsődleges válóokká lépett elő. Óriási
nyomás nehezedik az emberekre, már az egészen fiatalokra is, hogy életük végéig
szerelmesnek kell lenniük. Korra, nemre való tekintet nélkül hajszolják a boldogságot,
még a serdülők is utolsó senkinek érzik magukat, ha nincs valakijük. Ilyen korábban
nem volt.
„Ma a szerelmi házasság a trend, de nagyon keveset tudunk arról, amit szerelemnek
hiszünk. Az emberek azt gondolják, hogy ha szerelmesek, az örökké tart - taglalja a
szakember. - Pedig kimutatható, hogy maximum két éven belül az érzés biztosan
elmúlik. A szerelemre gyúlás készsége személyiségfüggő is, másrészt biokémikusok
szerint körülbelül tízévente szerelemhormont termel a szervezetünk, ilyenkor állítólag
bárki iránt könnyebben fellobban az ember. Persze ideális esetben ez az érzés a
házastárs felé is irányulhatna.”
A teljesen torz felfogás gerjesztésében a média élen jár, de az is igaz, hogy a mai
húszas-harmincas generáció szülei voltak az elsők, akik már azt adták át, hogy a
partnerválasztás nem feltétlenül egy életre szóló döntés. Mit csináljon tehát az a
harminc év körüli szingli, aki nem szerelmes, de belenevelték, hogy csak szerelmesen
szabad férjhez menni? Vár és görcsöl - ami még jobban elrettenti a férfiakat. Vagy
végül kompromisszumot köt, és szerelem nélkül megy férjhez. Emiatt viszont életre
szólóan mártírnak érezheti magát, és hajlamossá válhat az összes családi problémáját
is ezzel magyarázni. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy sokkal jobban járt, mint azok,
akik szerelemből házasodtak. Merthogy akkor lesz hosszú távon boldog, ha jó a
kapcsolata, és nem akkor, ha szerelmes…

Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív
megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem
jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály

„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a
szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két
ember között, lebont mindenféle mesterséges
választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon,
múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely
titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van
együttérzés, élnek még emberek valahol.”
(Márai Sándor: Az igazi)

Vége a tizedik résznek