a hét verse ajánlja csabay annamária tanárnő Váci Mihály: Még nem elég! Nem elég megborzongni, De lelkesedni kell! Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak.
Download ReportTranscript a hét verse ajánlja csabay annamária tanárnő Váci Mihály: Még nem elég! Nem elég megborzongni, De lelkesedni kell! Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak.
Slide 1
a hét verse
ajánlja
csabay annamária
tanárnő
Váci Mihály: Még nem elég!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
bozóki gabriella
tanárnő
Weöres Sándor: FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és széditő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fü, fa, füst”.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa, füst.
Ugy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffü - ffa - fjtt -”
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
mikó edit
tanárnő
Rakovszky Zsuzsa : Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt, hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben...
Igaz, én mégsem kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál semmi
kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng...
„Csak álldigálj fiam”, mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”,
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó,..
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem mulandó.”
Két hete nem esett...Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohárkészlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Miért nem kell senkinek az igazság?
Miért gyűlölik? Ma is egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”,
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volnaMa még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús,
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán, mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.”„ Én nem tudom, miért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
pál gergely
tanár úr
Weöres Sándor:
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
Slide 2
a hét verse
ajánlja
csabay annamária
tanárnő
Váci Mihály: Még nem elég!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
bozóki gabriella
tanárnő
Weöres Sándor: FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és széditő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fü, fa, füst”.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa, füst.
Ugy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffü - ffa - fjtt -”
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
mikó edit
tanárnő
Rakovszky Zsuzsa : Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt, hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben...
Igaz, én mégsem kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál semmi
kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng...
„Csak álldigálj fiam”, mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”,
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó,..
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem mulandó.”
Két hete nem esett...Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohárkészlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Miért nem kell senkinek az igazság?
Miért gyűlölik? Ma is egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”,
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volnaMa még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús,
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán, mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.”„ Én nem tudom, miért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
pál gergely
tanár úr
Weöres Sándor:
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
Slide 3
a hét verse
ajánlja
csabay annamária
tanárnő
Váci Mihály: Még nem elég!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
bozóki gabriella
tanárnő
Weöres Sándor: FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és széditő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fü, fa, füst”.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa, füst.
Ugy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffü - ffa - fjtt -”
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
mikó edit
tanárnő
Rakovszky Zsuzsa : Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt, hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben...
Igaz, én mégsem kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál semmi
kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng...
„Csak álldigálj fiam”, mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”,
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó,..
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem mulandó.”
Két hete nem esett...Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohárkészlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Miért nem kell senkinek az igazság?
Miért gyűlölik? Ma is egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”,
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volnaMa még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús,
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán, mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.”„ Én nem tudom, miért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
pál gergely
tanár úr
Weöres Sándor:
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
Slide 4
a hét verse
ajánlja
csabay annamária
tanárnő
Váci Mihály: Még nem elég!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
bozóki gabriella
tanárnő
Weöres Sándor: FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és széditő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fü, fa, füst”.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa, füst.
Ugy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffü - ffa - fjtt -”
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
mikó edit
tanárnő
Rakovszky Zsuzsa : Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt, hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben...
Igaz, én mégsem kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál semmi
kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng...
„Csak álldigálj fiam”, mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”,
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó,..
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem mulandó.”
Két hete nem esett...Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohárkészlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Miért nem kell senkinek az igazság?
Miért gyűlölik? Ma is egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”,
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volnaMa még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús,
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán, mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.”„ Én nem tudom, miért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
pál gergely
tanár úr
Weöres Sándor:
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
csabay annamária
tanárnő
Váci Mihály: Még nem elég!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
bozóki gabriella
tanárnő
Weöres Sándor: FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és széditő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fü, fa, füst”.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa, füst.
Ugy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffü - ffa - fjtt -”
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
mikó edit
tanárnő
Rakovszky Zsuzsa : Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt, hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben...
Igaz, én mégsem kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál semmi
kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng...
„Csak álldigálj fiam”, mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”,
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó,..
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem mulandó.”
Két hete nem esett...Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohárkészlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Miért nem kell senkinek az igazság?
Miért gyűlölik? Ma is egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”,
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volnaMa még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús,
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán, mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.”„ Én nem tudom, miért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
pál gergely
tanár úr
Weöres Sándor:
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
Slide 2
a hét verse
ajánlja
csabay annamária
tanárnő
Váci Mihály: Még nem elég!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
bozóki gabriella
tanárnő
Weöres Sándor: FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és széditő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fü, fa, füst”.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa, füst.
Ugy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffü - ffa - fjtt -”
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
mikó edit
tanárnő
Rakovszky Zsuzsa : Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt, hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben...
Igaz, én mégsem kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál semmi
kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng...
„Csak álldigálj fiam”, mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”,
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó,..
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem mulandó.”
Két hete nem esett...Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohárkészlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Miért nem kell senkinek az igazság?
Miért gyűlölik? Ma is egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”,
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volnaMa még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús,
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán, mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.”„ Én nem tudom, miért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
pál gergely
tanár úr
Weöres Sándor:
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
Slide 3
a hét verse
ajánlja
csabay annamária
tanárnő
Váci Mihály: Még nem elég!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
bozóki gabriella
tanárnő
Weöres Sándor: FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és széditő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fü, fa, füst”.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa, füst.
Ugy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffü - ffa - fjtt -”
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
mikó edit
tanárnő
Rakovszky Zsuzsa : Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt, hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben...
Igaz, én mégsem kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál semmi
kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng...
„Csak álldigálj fiam”, mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”,
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó,..
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem mulandó.”
Két hete nem esett...Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohárkészlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Miért nem kell senkinek az igazság?
Miért gyűlölik? Ma is egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”,
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volnaMa még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús,
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán, mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.”„ Én nem tudom, miért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
pál gergely
tanár úr
Weöres Sándor:
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
Slide 4
a hét verse
ajánlja
csabay annamária
tanárnő
Váci Mihály: Még nem elég!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
bozóki gabriella
tanárnő
Weöres Sándor: FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és széditő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton Ekkép mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fü, fa, füst”.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa, füst.
Ugy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét,
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffü - ffa - fjtt -”
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fü, fa, füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
mikó edit
tanárnő
Rakovszky Zsuzsa : Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt, hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben...
Igaz, én mégsem kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál semmi
kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng...
„Csak álldigálj fiam”, mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”,
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó,..
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem mulandó.”
Két hete nem esett...Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohárkészlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Miért nem kell senkinek az igazság?
Miért gyűlölik? Ma is egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”,
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volnaMa még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús,
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán, mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.”„ Én nem tudom, miért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver
a hét verse
ajánlja
pál gergely
tanár úr
Weöres Sándor:
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
refort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét ver