Transcript 04_Felvlagosodas, ujkor_1

A gyógypedagógia
története
4. Felvilágosodás, újkor
1. rész
A felvilágosodás és a nevelés



Elsősorban a francia felvilágosodás filozófusainak
hatására a 18. századtól kezdődően gyökeres
átalakuláson ment keresztül az embereknek a világról és
abban betöltött saját szerepükről alkotott képe.
Olyan – már korábban is létezett, de időközben
felerősödő – szellemi irányzatok befolyásolták a
filozófusok elméleteinek alakulását, mint például
Francis Bacon empirizmusa és Renée Descartes
racionalizmusa.
Újra beható vizsgálat tárgyává tették és átértelmezték a
filozófia olyan alapvető témaköreit, mint a metafizika
(a létezés, az emberi tudás alapjaival foglalkozó
rendszer), az episztemológia (ismeretelmélet) és az
etika (az értékek tana).



A filozófiai gondolkodás elszakadt a középkori
felfogástól mely szerint az eredendő bűnnel terhelt
emberi lélek csak Isten kegyelme által válhat szabaddá.
Ettől kezdve a felvilágosult értelem hatalmának
rendeltek alá mindent.
A filozófusok megtanították az embereket kételkedni a
korábban kikezdhetetlennek hitt tekintélyekben, arra
biztatták őket, hogy saját kutató értelmükre
hagyatkozzanak, tegyenek föl kérdéseket a
természetnek, a világnak és döntsenek saját józan
megfontolásuk szerint.
Etikai kérdésekben, a jó és rossz megítélésekor már
nem csak Isten útmutatását keresték, hanem saját
felvilágosult értelmükre támaszkodtak.


A különböző filozófiai iskolák közös nevezője olyan
alapvető tételek elfogadásában öltött testet, mint az a
gondolat, hogy az értelme által vezérelt ember alapjában
véve jó, és megvan benne a képesség a tökéletesség
legmagasabb szintjének az elérésére
(perfektibilitás).
Az emberi „perfektibilitásnak” ez a kultusza
eredményezte azt, hogy a felvilágosodás pedagógiai
irányzatai szinte korlátlan optimizmussal hittek az
ember nevelhetőségében-taníthatóságában, illetve ezen
keresztül a társadalmi bajoknak a pedagógiaioktatásügyi reformok révén történő elhárításában. (Az
előzmények között lásd például Comenius felfogását e
témáról.)


A felvilágosult abszolutista uralkodók (pl. Nagy
Frigyes, Mária Terézia, Nagy Katalin) is erre a
pedagógiai optimizmusra alapozva kíséreltek meg jól
szervezett, átfogó iskolarendszereket kiépíteni vagy
legalább a feltétlen uralkodói kontrollt kiterjeszteni a
már meglévő felekezeti iskolarendszerekre. (Mária
Terézia: „Az iskoláról való rendelkezés az uralkodó
felségjoga”.)
A felvilágosult filozófusok szerint Isten egy előre
elkészített terv alapján teremtette a világot, amely eleve
elrendelt törvények szerint működik. Ez a törvények a
természet törvényei, amelyek Isten dicsőségét és az
emberi faj javát szolgálják.




A 18. század első felében a filozófusok kritikájának
középpontjában elsősorban a vallás, az irodalom, és a
művészet állt.
A fennálló társadalmi berendezkedés kritikája csak ezt
követően erősödött fel.
Ahogyan a század előrehaladt, az írók, a tudósok, a
filozófusok egyre nagyobb hevülettel kezdtek el
foglalkozni a társadalmi egyenlőtlenségek kérdésével, és
mind hangosabban követelték a feudális társadalmi
struktúrák megváltoztatását.
Főleg Franciaországban terjedt el az a meggyőződés,
hogy a társadalmi berendezkedést újra kell
konstruálni a legkisebb lényegtelen részlettől
kezdve a legfontosabb erkölcsi törvényekig és a
jogrendig.



Olyan sokféle téma foglalkoztatta ezeket a
kritikus elméket, mint például a – fentebb már
említett – oktatásügy, a mértékegységek, a
naptár, a jogrend, az igazságosság kérdése stb.
A francia felvilágosult filozófusok (élükön
Rousseau-val ésd Voltaire-rel) egyre
kritikusabb hangot ütve kérdőjelezték meg a
francia társadalom olyan alapvető intézményeit,
mint jog, az erkölcs és a vallás.
Közben egyre hevesebb támadásokat intéztek a
fennálló rend, az egyház és az állam ellen.



A francia filozófusok körében uralkodó stílus ekkor
már a támadás volt: támadták a filozófiai tradíciókat, az
egyházat, az államot, a hadviselést, az intoleranciát, a
társadalmi hierarchiát, az oktatási rendszert, a gazdasági
életet.
Denis Diderot megfogalmazása szerint legfőbb céljuk
„az általános gondolkodásmód megváltoztatása” volt.
(Idézi: Winzer: 40. o.)
Mindemellett a filozófusok feltett szándéka volt, hogy
megértsék a világot, mindenekelőtt magát az ember
morális, lélektani és társadalmi életét azért, hogy
felébresszék az egyén felelősségérzetét a társadalom,
illetve a közösség felelősségérzetét az őt alkotó egyének
iránt.




A francia filozófusok heves kampánya az állam és az
egyház ellen nem merült ki a kritikában.
Elterjedt az a meggyőződés, hogy a társadalmi
jelenségek is visszavezethetők a
természettudományos és matematikai törvényekre.
A filozófusok ezeket a törvényeket (köztük például a
newtoni elveket) alkalmazva próbálták meg
újrakonstruálni a társadalom intézményeit.
A felvilágosodás korában egyebek közt olyan új
témák merültek a filozófiai, majd a közgondolkodás
szintjén, mint az egyenlőség elve, az emberi jogok
(köztük az elemi szintű oktatáshoz, a
művelődéshez való jog) kérdései, a rászorulók
megsegítésének szükségessége és általában az
emberbarát (filantróp) magatartásra való igény
mint alapvető emberi attitűd.




De újra felvetődtek olyan a humanizmus korában már sokat
taglalt témák is, mint például az önálló emberi egyéniség
tisztelete.
A történészek véleménye erősen megoszlik abban a
kérdésben, hogy vajon a francia felvilágosodás
filozófiájának volt-e – és ha igen milyen – szerepe a francia
forradalom kitörésében.
Néhányan úgy értelmezik a 18. századi francia filozófiát,
mint egy elsősorban egyházellenes szellemi irányzatot,
mások a felvilágosult filozófusokra úgy tekintenek, mint a
fennálló társadalmi rend felforgatóira, akik felelőtlenül
bujtogatnak a forradalomra, és az istentelenséget, az
ateizmust hirdetik.
Ismét mások úgy vélik, hogy a felvilágosodás a francia
társdalom szükségszerű fejlődési fokozata volt, és a vallási
túlbuzgóság és az egyházi zsarnokság elleni irányzatként
üdvözlik.



Ennél egyszerűbb értékelnünk a felvilágosodás hatását a
nevelésre és a gyógypedagógiára.
A francia tudósok, akik arra törekedtek, hogy
eloszlassák a korábbi kikezdhetetlen tekintélyekbe vetett
hit felhőit és a tévtanok zavaros ködét, hamarosan
megtapasztalták, hogy az új ideák és felfedezések milyen
fontos etikai és lélektani kérdéseket vetnek föl az
emberrel kapcsolatosan.
A gondolkodók figyelmüket egyre inkább azok felé
fordították, akik társadalmi helyzetük révén nem voltak
egyenlők a többiekkel, illet azokkal kezdtek el
törődni, akik természeti adottságaik révén nem
részesültek egyenlő elbírálásban.



Az újkeletű filozófiai megfontolások hatására
nagy lendületet vett a gyógypedagógia
fejlődése, és új kezdeményezések születtek a
fogyatékkal élő emberek módszeres neveléseoktatása terén.
A felvilágosodás ideái a gyógyító, a speciális
pedagógia terén termékeny talajra hullottak.
A nevelés úttörői magukévá tették és
alkalmazták az „ész filozófiájának” alapvető
tanításait, és ezek alapján a gyakorló
szakemberek a nevelés és az oktatás praxisát
illető új módszereket, technikákat dolgoztak ki.


Mindezek alapján a gyógypedagógia képviselői is
feltették a felvilágosodás gondolkodóinak az
ember természeti meghatározottságára és
társadalmi beágyazottságára vonatkozó
kérdéseit, mint például az öröklés és a környezet
hatása az ember fejlődésére, vagy az emberi
tökéletesség (perfektibilitás) elérésének
lehetőségei.
A válaszok megfogalmazásában nagymértékben
támaszkodtak az angol felvilágosodás
meghatározó egyéniségének, John Locke-nak a
szenzualizmusról, a nyelvről, a tiszta viaszlapról
és általában a nevelésről kialakított nézeteire.
John Locke (1632-1704)


A nevelésre és a fogyatékkal élők
oktatására vonatkozó korabeli
optimista elméletek egész sora
táplálkozik abból az újkeletű
optimizmusból, amely Locke
filozófiai és pszichológiai
eszmefuttatásainak sajátja.
Locke személye megtestesíti a
kutatás szabadságába vetett hitet,
az ész feltétlen tiszteletét, valamint
a tekintélyelvűség elutasítását.


Locke neve orvosként és filozófusként újra és
újra felmerül a 18. századi eszmeáramlatok
útjának szinte valamennyi kereszteződésénél.
Isaiah Berlin, orosz-brit filozófus és
eszmetörténész megfogalmazása szerint Locke
ugyanannyit tett az emberi elme megértése
érdekében, mint amennyit Newton tett a
természet megértéséért.




Locke gondolatai az egész európai
felvilágosodásra felvillanyozó erővel hatottak.
Franciaországban nagy lelkesedéssel fogadták és
asszimilálták tanait – persze néhányan, mint
például Rousseau vitatkoztak is vele.
Locke szenzualizmusa a kortárs francia
filozófusok számára maga volt a gyökeres
szakítás az obskurus teológiai dogmákkal és a
középkori babonák maradványaival.
Gyermekien naiv hittel bíztak abban, hogy a
ráció és az empíria az ember és a természet
világának valamennyi jelenségét megmagyarázza.




Locke munkássága a gyermeknevelés gyakorlatára is
igen jelentős és jól dokumentálható hatást gyakorolt.
Orvosként hosszasan foglakozott a kisgyermekek
gondozásának és nevelésének egész sor praktikus
kérdésével, mint például a táplálkozás és az
öltözködés. Ellenezte a szoros pólyázást, a csecsemők
édes ételekkel, süteményekkel való túletetését.
Felismerte, hogy a gyerek érzelmileg reagáló lény, és
hangsúlyozta a gyerekek megismerésének a
fontosságát.
Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a gyermeket
gondosan és empatikusan neveljék.



Locke véleménye a gyermeknevelésről részletesen
megtalálható a Gondolatok a nevelésről című
könyvében (1693), amely némileg bővített kiadása
annak a személyes tanácsnak, amelyet Locke barátjának,
Edward Clarke-nak szánt legidősebb fia
felneveléséhez.
A leveleket 1684-1694 között írta, és 1689-ben Clarke
és más barátai már sürgették a levelek kiadását.
Ebben és más műveiben Locke összekötötte az erényt
az ésszerű társas és emberséges viselkedéssel;
megjegyzései a gyermekekről, a racionalitásról, a
kötelezettségről és az erkölcsi törvényről a könyv
szövegében együtt jelenik meg a gyerekek jogairól és a
szülők kötelességeiről vallott felfogásával.




Locke vizsgálódását azu emberi értelem megértésére,
annak kiterjedésére és határaira koncentrálta.
Esszé az emberi értelemről című művében Locke
kifejtette 18. századi ismeretelmélet klasszikus
empirikus tézisét: minden gondolat a tapasztalásból
ered.
Feltéve azt, hogy minden idea az érzékelésből
származik, Locke elutasította a veleszületett ideák
koncepcióját.
Híres tabula rasa elve szerint a csecsemű lelke egy üres
laphoz hasonlatos, amelyre az érzékszervek tapasztalása
lesz írva. Ezt a tant kiterjesztette, állítván azt, hogy csak
az egyszerű ideák származnak a tapasztalásból, a
komplex ideákat egyszerű fogalmakból az elme
műveletei építik föl, bár ezek is a tapasztalatban
gyökereznek.



Locke előtt az eszmék veleszületett mivoltát
hangsúlyozták a filozófusok, amely ideák úgymond bele
vannak bélyegezve az ember elméjébe.
Ha a fogyatékosságokat szintén Isten, ördög vagy a
természet vésné bele az ember lelkébe, akkor ezeket a
fogyatékosságokat csak a csoda tudná megjavítani vagy
kiküszöbölni.
A fogyatékosságnak ez a felfogása még akkor is, amikor
a tudomány, a lélektan fejlődése javított rajta, a
fogyatékosság elkerülhetetlenségére fókuszált. A
fatalista felfogásmód az uralkodó filozófiai
premisszákra épült, meghatározta a társadalom
attitűdjeit a fogyatékos személyekkel szemben egészen a
felvilágosodás koráig.


De Locke szenzualizmusa arra utalt, hogy
képességek nem velünk születettek, nincsenek az
elmébe vésve, hanem az érzékszervi tapasztalás
útján keletkeznek.
A szenzualista elméletek nagyon népszerűvé
váltak, és általános optimizmushoz vezettek az
átlagtól eltérő emberek habilitációja és
rehabilitációja kilátásainak tekintetében.





A tabula rasa és az érzékszervi tapasztalás primátusának
provokatív eszméjéből volt az a központi kérdés, amely
körül forgott a 18. század legtöbb ismeretelméleti és
lélektani problémája.
Az elméleti kérdések arra vonatkoztak, hogy az
érzékelésből eredő tapasztalás elegendő alap-e ahhoz,
hogy ráépüljön az érzékelés egy másik területe.
Még akkor is, ha ennek az érzékelés-fajtának más a
tartalma és a struktúrája.
Más szóval: lehetséges-e, hogy egy vak ember
megtanulja úgy megkülönböztetni a tárgyakat
tapintással, mint a látó ember a látással.
Hogy egy vak ember visszanyervén a látását meg tudjae különböztetni a tárgyakat csak látással, tapintás nélkül,
vagy egy siket egyén megtanul-e kommunikálni olyan
hatékonyan jelnyelv segítségével, amellyel
kiküszöbölheti a hallást.



A kérdéseket eredetileg William Molyneux (16561698) tudós író, filozófus, csillagász, az ír parlament
tagja tette fel, aki kijelentette, hogy a látását visszanyerő
vak személy nem ismeri fel a látással azokat a tárgyakt,
amelyeket tapintással ismert meg.
Molyneux felesége fokozódó látásproblémái miatt
személyesen volt érintett ebben a kérdésben. Locke
támogatta Molyneux-ot, akárcsak George Berkeley
püspök is, a Látás új teóriájáról (Essay toward a new
theory of vision, 1709) címmel írott esszéjében is.
Locke, Berkeley és Molyneux mind egyetértettek abban,
hogy a látását hirtelen visszanyerő személy nem
képes látással megkülönböztetni a tárgyakat, mert
előzőleg soha nem volt vizuális élménye a tárgyakról.
Ez a probléma végül elért Franciaországba azáltal, hogy
Voltaire népszerűsítette Locke, Newton és Berkeley
műveit.




Igazolta ezt a filozófiai feltevést annak a 13 éves
fiúnak az este, akin 1728-ban sikeres
szürkehályog műtétet hajtott végre William
Cheselden, az ünnepelt sebész és anatómus.
A fiú számára – még a megjavult látásával is –
nehéznek bizonyult az, hogy ítéletet alkosson az
ismerős tárgyak alakjáról.
Nem tudta megkülönböztetni a kutyáját a
macskájától, és látták, hogy egy nap megérintette
a macskáját, és így szólt: „Kiscicám majd
legközelebb feliserlek”.
Még mindig jobban hitt a kezének, mint a
szemének.




Locke-nak sok mondanivalója volt a nyelvről és annak
fejlődéséről is.
A nyelvi struktúrák és funkciók szigorú elemzése fontos
része volt a felvilágosodás korabeli gondolkodásnak.
A beszéd és a nyelv eredetét az gondolkodás története
kulcsának tartották, és a nyelvhasználatot kritikusan
fontosnak, mert ez az az eszköz, amely megtanítja az
embereket racionálisan, világosan és mindenekelőtt
tudományosan gondolkodni.
Az érdeklődés középpontjában a nyelv mint a
kommunikáció rendszere állt – amely valahogyan
képes megmagyarázni a reflexív gondolkodást – nem
pedig a nyelv mint a szintaxis, a morfológia és a
szemantika funkcionális rendszere.



Sok évszázadon keresztül hitték, ha a gyereket olyan
környezetben nevelik, ahol nem beszélnek nyelvet,
akkor ők természetesen a legősibb nyelvet fogják
beszélni. Hérodotosz az i. e. 5. században leírta, hogy
több uralkodó végrehajtotta ezt a kísérletet.
Később a 13. században II. Frigyes császár
végrehajtotta ugyanezt a kísérletet, hogy eldöntse a
vitát: hogy a gyerekek héberül, latinul, arabul vagy pedig
szüleik nyelvén beszélnek-e. (Sajnos a gyerekek
meghaltak, így a kísérelt eredménytelen maradt.)
IV. Jakab skót király sikeresebb volt a kísérlet
megismétlésében. Kijelentette, hogy gyermekei nagyon
jól beszéltek héberül.



Locke rámutatott a nyelv tetszés szerinti természetére.
Azt állította, hogy a szavak jelentése a kultúrából ered,
mely kultúra elfogad bizonyos kapcsolatokat és
bizonyos jelöléseket: a szavak az elsődleges és azonnali
jelentésükben semmi mást nem képviselnek, csak a
„használójuk elmeszüleményeit”.
Locke műveire alapozva a francia filozófusok „elvadult
gyerekekről” és siketek kommunikációjáról szóló
feljegyzéseket használtak fel érvként vitáikban.
Ez vezetett a kommunikáció, a nyelv, a szimbólumok és
végső soron a siketekkel és jelnyelvükkel kapcsolatos
kutatásokhoz.
Jean-Jacques Rousseau (1712-1778)


A francia felvilágosodás filozófusai teoretikusok voltak,
sohasem lépték át azt a határt, amely az absztrakt
pszichológiai okfejtés és a gyakorlat között húzódik, és
nem is javasoltak konkrét gyakorlati eljárást a
fogyatékos személyek oktatása számára.
Mindazonáltal megteremtették a kedvező szellemi
klímát a gyakorlat fejlesztéséhez, így nagy lökést adtak a
speciális pedagógia gyakorlati oldalának fejlődéséhez.
Rousseau, Condillac és Diderot voltak azok, akik a
legmélyebb hatást fejtették ki a gyógypedagógia korabeli
képviselőinek gondolkodásmódjára.



Ha a francia felvilágosodásnak volt „főépítésze”, akkor
ez a személy Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) volt,
a legtehetségesebb és egyszersmind a
legellentmondásosabb személyiség, aki tanaival
megalapozta a francia felvilágosodás szellemiségét.
Rousseau íróként és gondolkodóként emocionális
színezetet adott a korszak közgondolkodásának, és a
legvilágosabban fejezte ki a korabeli középosztály
értékeit.
Vágyódása a természet, a természetesség után, énkultusza és műveinek érzelemgazdagsága, az a
lelkesedés, ahogyan a gyermekkor ártatlanságáról, sőt
szentségéről ír – mindezek alapján inkább a romantika,
mintsem a felvilágosodás képviselőjének gondolnánk
őt.


Rousseau polihisztor volt a szó
legteljesebb értelmében: filozófiai,
társadalomelméleti, teológiai kérdésekkel
foglalkozott elsősorban, de magabiztosan
írt zeneelméleti, valamint nevelési jellegű
kérdésekről is.
A pedagógiai tematika körében
leghíresebb az „Emil, vagy a nevelésről”
(Émile ou de l’éducation, 1762) című
regénye, de találunk e témára vonatkozó
gondolatokat az Új Héloïse, (La Nouvelle
Héloïse, 1761) lapjain is, sőt élete végén
közoktatási programot írt a lengyel
kormány számára (Discours sur le
gouvernement de la Pologne 1771).



Rousseau gyermekképe legközvetlenebb módon
az „Émile”-ben bontakozik ki.
Gyökeresen szakít azzal a Szent Ágostonig
visszavezethető keresztény dogmával, amely
szerint az ember az eredendő bűnnel terhelten
születik a világra, és csak Isten kegyelme révén
válhat „naturális” emberből „szellemi” emberré.
Rousseau szerint a gyermek születésekor jó, csak
az emberi társadalom romlott viszonyai teszik
rosszá: „Minden jó, amidőn kilép a dolgok
alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember
kezei közt” - ezekkel a szavakkal kezdi regényét.
(Rousseau, 1978, 11.)


Tanulságos Rousseau alaposan kidolgozott antropológiai
alapokra helyezett gyermekképe.
Eszerint az embergyerek újszülött-kori természetes
állapotában egyensúly van a szükségletek és az ezek
kielégítésére hivatott képességek között: „Kezdetben így
is rendezte be őt a természet, amely mindent a
legjobban intéz. Nem ad mást a kezébe, mint a
fennmaradásához szükséges vágyakat s a
kielégítésükhöz elegendő képességeket. Minden egyéb
képességet mindegy tartalékul helyezett el lelke
legmélyén, hogy ha kell, kifejlődhessenek. Csak ebben
az ősállapotban van a képesség és a vágy egyensúlyban,
s csak itt van úgy, hogy az ember nem boldogtalan.”
(Rousseau, 1978, 52.)



Ez az idilli állapot azonban nem tarthat soká. Ez a
tünékeny idill csak a születés utáni első pillanat
töredékére terjed ki.
Az újszülött önmaga ugyanis nem képes a
legalapvetőbb létfenntartási szükségletei kielégítésére
sem, ezért hamar megbomlik a harmónia.
Mivel egyedül nem boldogul, segítségre van szüksége:
„A gyermek érzi szükségleteit, de nem tudja kielégíteni.
Másnak a segítségéért könyörög, ezért kiáltozik. Ha
éhes vagy szomjas, sír. Ha túl hideget érez vagy meleget,
sír. Ha mozgásra van szüksége, de nem engedik
mozogni, sír. Ha aludni akar, de nem hagyják békében,
sír.” (Rousseau, 1978, 39.)




A gondozó, a nevelő alapvető feladata, hogy a gyermek elemi
szükségleteit kielégítse, majd tanítsa meg a gyermeket ezek önálló
kielégítésére.
Óvakodjék azonban a felmerülő fölösleges vágyak igények
válogatás nélküli teljesítésétől, mivel ezzel elkényeztetheti,
önzővé teheti a gyereket: „A gyermek első könnye kérés. Ha nem
ügyelünk rá, csakhamar parancs lesz belőle.” (Rousseau, 1978, 40.
o.)
A kényeztető nevelés helyett – melyet lépten-nyomon kárhoztat,
akárcsak elődjei: Montaigne és Locke –, tanítsuk meg a gyereket
arra, hogy a „lelke mélyén tartalékul elhelyezett” képességcsírákat
folyamatosan fejlessze, művelje.
Ez a természetes nevelés lesz hivatott arra, hogy az emberi lélek
ideális egyensúlyi állapotát, a vágyak és a képességek közti
harmóniát – most más magasabb szinten – újra és újra
megteremtse.


Emil nevelése a természetes ember nevelése,
pontosabban a természetes emberi állapot visszaállítása.
Rousseau távolról sem igyekszik beilleszteni a gyereket
a korabeli társadalom kereti közé, hiszen ezt a
társadalmi berendezkedést erkölcstelennek, romlottnak
tarja. „Nyilvános nevelés nem létezi többé – írja –, és
nem is létezhet többé, mert ahol nincs haza, ott
honpolgárok sem lehetnek. Ezt a két szót: haza és
honpolgár ki kell törölni a modern nyelvekből.”
(Rousseau, 1978, 15.)





Rousseau eszménye a természetes ember
(homme naturel), akinek képességei és igényei
harmóniában vannak egymással: „azt akarja,
amit képes elérni”.
Az ilyen ember egy önálló, „autark”, szabad lény.
A gyermek ilyen lénynek születik.
A gyermekkor ezért nem hiányállapot, a
gyermek nem tökéletlen felnőtt.
A gyermekkor önértékkel rendelkező életkor,
fontos szereppel rendelkezik az emberi
életkorok folyamatában.
Mint minden életkor, ez is tökéletesen teljesértékű.



Rousseau szerint a gyermekkor jelenét nem
szabad feláldozni a felnőttkor bizonytalan
jövőjéért: „Szeressétek a gyermekkort!”
Ennek a jelenre koncentrálásnak nemcsak
filozófiai mélységekben rejlő okai vannak.
Egészen egyszerűen arról van szó, hogy a 18.
századba a csecsemő- és gyermekhalandóság
még mindig rendkívül magas.
Rousseau ki akarja használni a túlságosan rövid
emberi lét még rövidebb gyermekkorának
minden pillanatát.



A gyermekkor „természetes létállapota” (Naturstand)
az ő értelmezésében értékekkel felruházott, kívánatos
harmóniával teljes állapot.
A gyermeki fejlődés célja nem a felnőttség, hanem a
teljes értékű gyermekiség („l’ enfant fait”) állapotának
elérése.
Ennek eszköze pedig az önkibontakozásnak a nevelő
által segített folyamata, amely az érzékszervek
fejlődésével kezdődik, az értelem kibontakozásával
folytatódik, végül az erkölcs megszilárdulásában
csúcsosodik ki.




A tizenkét éves gyerek például elért a „gyermekkor
csúcsára”, boldog, kiegyensúlyozott. A pubertás kor
fantáziái és érzelmi hullámai még nem zavarják lelki
nyugalmát.
Ez a „gyermekségében kiteljesedett gyermek” egyúttal a
„nemes vadember” jellemvonásait is hordozza.
Az őseredeti természettel teljes harmóniában élő
népcsoportok „természetes életmódját” nemcsak a
civilizációtól messze lehet megvalósítani, hanem a
természetes gyermekkor keretei között is.
Rousseau itt a romantikus gyermekideál szószólójává
válik.




Rousseau először alkot a gyermekkor történetében
teológiai premisszáktól mentes, szekuláris alapokon
nyugvó gyermek-antropológiát.
Felfogása szerint a gyermek érzékelő értelemmel
felruházott autonóm lény. Nem idegenek tőle a
pillanat hatása alatt hozott gyors döntések és
spontán cselekvések.
A gyermeki autonómiában Rousseau a természetes
létállapot ősi harmóniáját csodálja.
A nevelés célját is ennek rendeli alá:


„Élni – erre a mesterségre akarom megtanítani.
Beismerem, hogy ha kezemből kikerül, nem lesz ő sem
bíró, sem katona, sem pap. Először is ember lesz.”
(Rousseau, 1978, 16.) Vagy másutt: „Boldognak kell
lenni kedves Emil, ez minden érzékeny lény célja; ez az
első vágy amelyet belénk oltott a természet, és az
egyetlen, amely sohasem hagy el bennünket” (Rousseau,
1978, 408.).
Tehát nem a „mintaszerű állampolgár” nevelése
Rousseau célja – mint később a 19. század
neveléstanainak többségében –, nem olyan polgáré, aki
egy adott mesterség alapos ismeretével
zökkenőmentesen beilleszkedhet be a korabeli
társadalom szövedékébe.



A nevelés célja nála már nem az elegáns úriember
(gentilhomme) vagy a hasznos állampolgár kiformálása,
hanem az ember nevelése, az eredendő emberi
képességek kibontakoztatása (negatív nevelés).
Felfogása szerint az anyai szeretet a gyermek
természetes fejlődésének garanciája.
Az új antropológián nyugvó „romantikus gyermekkép”
a gyermek iránti szeretetet tiszteletet és bizalom
felértékelődését eredményezi a pedagógiai századában
és később.
***