Transcript Fonológiai ábrázolás és fonetikai megvalósítás: a magyar /a:/ esete

Fonológiai ábrázolás és fonetikai
megvalósítás: a magyar /a:/ esete
Siptár Péter
MTA Nyelvtudományi Intézete
2014. június 17.
Vázlat
1. Bevezetés: röghöz kötött fonológia
2. Kiindulás a kályhától: két példa az angolból
3. A magyar /a:/ fonológiája
4. A magyar /a:/ fonetikai természete
5. Dilemma: absztraktság vagy bonyolultság?
6. A dilemma megoldása (?)
Bevezetés
A fonológiai szegmentumoknak tulajdonított
megkülönböztetőjegy-értékek normális/jelöletlen
esetben a szegmentumok fonetikai tulajdonságain
alapulnak (magánhangzók esetében: nyelvállás,
képzési hely, kerekség, hosszúság stb.).
Ezt szokás a fonológiai szegmentumok fonetikai
„röghöz kötöttségének” nevezni (phonetic grounding,
ARCHANGELI & PULLEYBLANK 1994).
Bevezetés
Bizonyos fonetikai tulajdonságok fonológiailag irrelevánsnak
bizonyulhatnak.
Ilyenkor a megfelelő jegyérték meghatározatlanul maradhat
(és az érintett tulajdonság meghatározása a „fonetikai
megvalósítás” fázisára hagyható).
Azt azonban elvileg lehetetlennek gondolnánk, hogy egy
magánhangzó fonetikai alkata és fonológiai viselkedése
egyenesen összeegyeztethetetlen legyen egymással (és
ne csupán arról legyen szó, hogy hogy a kétféle tulajdonsághalmaz egymással rész-egész viszonyban áll).
De ilyenre is van példa, mégpedig éppen a magyarból.
Két példa az angolból
man
Ahogy a man ~ men váltakozás is mutatja, ennek a
magánhangzónak az óangolban rendes hátul képzett
magánhangzónak kellett lennie, mivel ennek az
umlaut típusú váltakozásnak a hátul képzett (veláris)
tagját alkotta.
Ezzel szemben a mai angol nyelvváltozatok, bár vegyes
képet mutatnak e magánhangzó pontos képzési helyét
tekintve, egy dologban mindenképp megegyeznek: a
man magánhangzója egyikükben sem hátul képzett.
Standard Scottish English
középen képzett
(centrális)
magánhangzó,
egybeesik a father első
magánhangzójával
[ɐ]
Northern British English
nagyon alsó – a
hagyományos magyar
terminológia szerint
„legalsó” – és gyakran
kissé hátrahúzott (de
már határozottan
palatális) magánhangzó
[a]
General American
teljesen elöl képzett
alsó kerekítetlen
magánhangzó,
valamivel magasabb
nyelvállású, mint a
kardinális [a]
[a]
Southern British English (RP)
teljesen elöl képzett, de
jelentős nyelvállásbeli
változékonysággal: a
konzervatív RP beszélők
akár a kardinális [ɛ]-nél
alig valamivel lejjebb –
az észak-angliai vagy az
amerikai ejtésnél jóval
zártabban – is képezhetik
[æ]
Southern British English (RP)
Az ausztráliai, új-zélandi
és dél-afrikai angol
beszélők ugyancsak a
kardinális [ɛ]-hez közel
eső magánhangzóminőséget ejtenek a
man típusú szavakban.
[æ]~[ɛ]
Southern British English (RP)
Mindezek a beszélők a
men magánhangzóját is
jóval zártabban képezik,
mint a General
American vagy a
Standard Scottish
English beszélők.
[e]
• Mindazonáltal – legalábbis az /æ/ ~ /ɛ/
alternáció leírásával kapcsolatban – sem ez a
változatosság, sem az óangolhoz képest
feltehető jelentős előretolódás nem
befolyásolja szükségképpen az /æ/ (vagy
éppen a men-beli /ɛ/) fonológiai elemzését,
megkülönböztető jegyek segítségével történő
ábrázolását, mivel a man ~ men típusú
alternáció nem produktív és eleve
meglehetősen marginális mintázatot alkot.
Két példa az angolból
/æ/ ~ /eɪ/
Ez egy nagyobb mintázat része, a magánhangzóeltolódási (vowel shift) váltakozások egyike
(vö. grade ’fok’ ~ gradual ’fokozatos’, metre
’méter’ ~ metrical ’metrikus’, line ’vonal’ ~
linear ’lineáris’ stb.)
Két példa az angolból
Itt felmerül a leírás absztraktságának kérdése.
A klasszikus generatív fonológia alapműve, a The
Sound Pattern of English (CHOMSKY–HALLE 1968)
ezeket a párokat egy-egy mögöttes alakból
(/ǣ/-ből, /ē/-ből, illetve /ī/-ből) vezeti le:
egy szabállyal lazává/röviddé teszi a szópárok
második tagjában lévő [æ ɛ ɪ]-t, és
egy másik, meglehetősen bonyolult szabállyal,
magánhangzó-eltolódás révén vezeti le a párok
első tagjában szereplő [eɪ iː aɪ]-t.
Két példa az angolból
Két példa az angolból
De az is lehetséges – és valamivel kevésbé
absztrakt, ezért talán tetszetősebb – megoldás,
ha éppen ellenkezőleg: mögöttes /ē/-ből indulunk
ki a grade ~ gradual esetében, /ī/-ből a metre ~
metrical esetében stb.
Ekkor a felszíni [eɪ iː] feszes magánhangzók
levezetéséhez szinte semmit nem kell tennünk,
viszont a párok rövid tagját csak két lépésben –
rövidülés, majd eltolódás – tudjuk levezetni
(/ē/ → ɛ → [æ] gradual, /ī/ → ɪ → [ɛ] metrical)
HEINZ GIEGERICH (1992, 308)
Két példa az angolból
Vegyes elemzés: a grade és a gradual
magánhangzója egyaránt /ē/-re megy vissza,
de a Canada és Canadian második szótagjának
magánhangzója /æ/-re;
ebben az esetben mindkét irányban szükségünk
lenne eltolódási szabályokra (a gradual, illetve a
Canadian esetében),
valamint nyújtó és rövidítő szabályokra egyaránt.
Ez a harmadik megoldás volna talán a legkevésbé
absztrakt, de mindenképpen még sokkal
bonyolultabb, mint az előző kettő bármelyike.
Két példa az angolból
Kérdés, hogy az efféle elemzések egyáltalán
szükségesek vagy vonzóak-e. A magánhangzóeltolódásos váltakozások a mai angolban nem
produktív, „befagyott” alternációk, majdnem annyira,
mint az umlaut-párok közötti váltakozás.
Az ilyen esetekben a lexikális megoldás, amelyben fonológiai
levezetésre egyáltalán nem kerül sor (a párok tagjait
semmilyen módon nem próbáljuk egymásból levezetni,
mindkét tagjuk benne van a mentális szótárunkban, a köztük
lévő kapcsolat tudásával együtt), mindenképpen hihetőbb és
így kívánatosabb is.
Mindazonáltal…
Mindazonáltal…
• Nem zárhatjuk ki, hogy valamely nyelvben
teljesen szabályos és produktív alternációt
találjunk, vagy akár egymással összefüggő
váltakozások egy összetett rendszerét, amelyben
minden egyes váltakozás teljesen produktív és
szabályos,
• de a részt vevő magánhangzók történeti
értelemben vett instabilitást vagy akár éppen
folyamatban lévő hangváltozásra utaló tüneteket
mutatnak, vagy olyasféle felszíni változatosságot,
mint amilyet az angol /æ/ esetében láttunk.
Mindazonáltal…
• Egy ilyen esetben a problémát már nem
hessenthetjük el magunktól azzal, hogy nincs
szükség semmiféle fonológiai megoldásra.
• Mindössze két választásunk marad: a leírást
absztraktabbá tehetjük, hogy viszonylag
egyszerű lehessen, vagy bonyolultabbá
tehetjük, hogy viszonylag konkrét maradjon.
• Most egy pontosan ilyen típusú esetet veszünk
szemügyre: a magyar /aː/ esetét.
A magyar /aː/ fonológiája
A hagyományos definíció: „legalsó nyelvállású, hátul
képzett, kerekítetlen hosszú magánhangzó”.
A „legalsó” kifejezés azt kívánja jelezni, hogy az
/aː/ fonetikailag nyíltabb, mint a szabályos
alsó /ɛ/ és /ɔ/.
Ez a megkülönböztetés azonban tulajdonképpen
eléggé felesleges, és ezért az /aː/-t egyszerűen
„alsó magánhangzó”-nak fogjuk tekinteni.
A „hosszú” jelző arra utal, hogy a magyar nyelv
tizennégy magánhangzója hét hosszú-rövid
párba rendezhető.
A hagyományos definíció: „legalsó nyelvállású, hátul
képzett, kerekítetlen hosszú magánhangzó”.
Hosszú-rövid párok
•
•
•
•
•
•
•
iː
yː
uː
øː
oː
eː
aː
i
y
u
ø
o
ɛ
ɔ
víz
tűz
út
kő
ló
tél
nyár
vizek
tüzek
utak
kövek
lovak
telek
nyarak
nyelvállás
kerekség
A hagyományos definíció: „legalsó nyelvállású, hátul
képzett, kerekítetlen hosszú magánhangzó”.
• eː
ɛ
tél
telek
nyelvállás
• aː
ɔ
nyár nyarak
kerekség
Ezek az eltérések azonban szintén figyelmen kívül hagyhatók,
sőt – ha a hosszúsági váltakozások leírását nem akarjuk
indokolatlan mértékben bonyolulttá tenni – el is kell tőlük
tekintenünk. Ezt többféle módon is elérhetjük.
Például azt mondhatjuk, hogy az /eː/ mögöttesen alsó
nyelvállású („/ɛː/”) és hogy az /ɔ/ mögöttesen kerekítetlen
(„/ɑ/”).
Ezzel bevezetnénk ugyan némi absztraktságot a leírásba, de a
hosszúsági váltakozások leírása a lehető legegyszerűbb
maradhatna (SIPTÁR–TÖRKENCZY 2000).
A hagyományos definíció: „legalsó nyelvállású, hátul
képzett, kerekítetlen hosszú magánhangzó”.
• eː
• aː
ɛ
ɔ
tél
nyár
telek
nyarak
nyelvállás
kerekség
Vagy azt is mondhatnánk, hogy az [alsó] jegy értéke nem
releváns (nincs megszabva) az elöl képzett magánhangzók
esetében, a [kerek] jegy értékét pedig ugyanígy
megszabatlanul hagyjuk a hátul képzett magánhangzók
esetében.
A hagyományos definíció: „legalsó nyelvállású, hátul
képzett, kerekítetlen hosszú magánhangzó”.
Azt, hogy a magyar /aː/ „hátul képzett”, azok az
alternációk bizonyítják fonológiailag, amelyekben
részt vesz.
Amint láttuk, hosszúság szempontjából váltakozik a
hátul képzett /ɔ/-val; ha ez utóbbi fonetikai
kerekítettségétől eltekintünk, a kettő egyszerű
hosszú-rövid párt alkot, mint „hosszú, hátul
képzett, alsó nyelvállású” és „rövid, hátul képzett,
alsó nyelvállású”.
Ezen kívül a magyar magánhangzók hangrend
szempontjából is párokat alkotnak:
A hagyományos definíció: „legalsó nyelvállású, hátul
képzett, kerekítetlen hosszú magánhangzó”.
Elöl képzett ~ hátul képzett párok
•
•
•
•
•
•
yː
y
øː
ø
ɛ
eː
uː
u
oː
o
ɔ
aː
nagy fej-ű
kert-ünk
kert-től
tök-höz
tök-nek
fej-nél
nagy láb-ú
ház-unk
ház-tól
tok-hoz
tok-nak
láb-nál
Ha az /aː/ valóban hátul képzett magánhangzónak
bizonyul, hangrendi váltakozása az /eː/-vel („/ɛː/”)
és hosszúsági váltakozása az /ɔ/-val („/ɑ/”)
automatikusan következik az eddig mondottakból.
Csakhogy…
Csakhogy…
(1) Ha a vizsgált magánhangzó valódi hátul képzett
magánhangzó ([ɑː]), mint az RP angol father ’apa’
vagy az óangol mann ’ember’ szóban, semmi
további teendőnk nincs.
(2) Ha valahol középtájt képzett ([ɐ:]) és erősen
változékony képzési helyű magánhangzó, mint a
skóciai angol man szóban, kitarthatunk amellett,
hogy fonológiailag valójában hátul képzett(nek
számít), csupán a fonetikai megvalósításában a
szokásosnál több játéktér adódik.
Csakhogy…
Mivel az /aː/ tulajdonképpen „legalsó” nyelvállású,
és mint ilyen, a maga nemében egyedülálló,
esetében az efféle centralizációs tendencia és
nagyfokú változékonyság voltaképpen nem is
meglepő.
(3) Ha azonban az /aː/ igazán elöl képzettnek
bizonyul, akárcsak a sztenderd amerikai man
szóban, mint ahogy a hagyományos szimbóluma
– szorosan véve a Nemzetközi Fonetikai Ábécé
szerinti értékében – tulajdonképpen sugallja is,
akkor a következő dilemmával állunk szemben.
Csakhogy…
Arra kell-e jutnunk, hogy az /aː/ fonetikailag elöl
képzett, fonológiailag mégis hátul képzettként
elemzendő? Ebben az esetben a leírásunk
absztraktsági foka alaposan megnövekedne.
Vagy inkább az a helyes következtetés, hogy az /aː/
nemcsak fonetikailag, hanem fonológiailag is elöl
képzett? Ekkor a magánhangzó-harmóniáról adott
leírásunk (ezen a ponton) maximálisan felszínhű
lehetne, ugyanakkor azonban reménytelenül
bonyolulttá és zavarossá válna.
A magyar /aː/ fonetikai alkata
• Évszázadok óta, már a legkorábbi leírásokban is „hátul
képzett” magánhangzóként emlegetik (VÉRTES O. 1980).
• Egyes szerzők – már KEMPELEN (1791)-től kezdve –
megjegyzik, hogy a szájüregben nem annyira hátul képezzük, mint a többi hátul képzett magyar magánhangzót (BOLLA 1995, SZENDE 1999, KOVÁCS 2004, GÓSY 2004).
• Ezt a megállapítást sokan sokféle objektív méréseken
alapuló adatokkal is alátámasztották (pl. MÁDY 2008,
BEKE–GRÁCZI 2010, GRÁCZI–HORVÁTH 2010, ABARI–OLASZY
2012).
A magyar /aː/ fonetikai alkata
• GÓSY (2012b) a magyar [aː], [ɔ], [ɛ] formánsszerkezetét
vizsgálta fiatal nők és férfiak ejtésében, a BEA adatbázisból
vett spontánbeszéd-anyagon.
• Adatai alapján az [aː] a nőknél elöl képzett, a férfiaknál pedig
centrális (középső) képzésű.
• Eszerint az [aː] minősége az elmúlt évtizedekben megváltozott, a férfiak beszédében kevésbé, a nőkében jobban.
• A két nem eltérő formánsadataira csak további vizsgálatok
alapján kaphatunk megnyugtató magyarázatot.
• Azt, hogy itt feltehetőleg folyamatban lévő hangváltozással
állunk szemben, az idős női beszélők adatai is alátámasztják
(BÓNA 2009).
A magyar /aː/ fonetikai alkata
• Legújabb, fiatal és idős nőket és fiatal és idős férfiakat
egyaránt érintő vizsgálatában GÓSY és BÓNA (2014) azt találta,
hogy a fiatal nőknél az [ɛ] és [aː] minősége csaknem azonos,
míg az idős nőknél a formánsszerkezet alapján mindhárom
alsó magánhangzó jól elkülönül egymástól.
• A férfiak az [aː]-t mindkét életkori csoportban mediálisan
ejtik, azaz nem veláris, nem palatális a képzése: a nyelv legmagasabb pontja a szájüreg középső részében helyezkedik el.
• Összességében: az [aː] ejtésében eltolódás következett be az
elmúlt évtizedekben a szájüreg eleje irányában, és ez nemcsak
a fiatal, hanem már az idős beszélőknél is kimutatható (a múlt
század hatvanas–nyolcvanas éveiben mért adatokhoz képest,
l. pl. MAGDICS 1965, OLASZY 1985).
A magyar /aː/ fonetikai alkata: F2
females
1900
males
Hz
1800
1700
1600
1500
1400
1300
1200
1100
1000
1965
1970–1980
2010
2012
Mi következik mindebből?
• GÓSY MÁRIA – SIPTÁR PÉTER 2013a. Abstractness or complexity?
The case of Hungarian /a:/. Előadás az Eleventh International
Conference on the Structure of Hungarian konferencián, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2013. aug. 29–31.
• http://icsh11.nytud.hu/abs/ICSH13abstract07.pdf
• GÓSY MÁRIA – SIPTÁR PÉTER 2013b. Ungrounded phonology.
Előadás a CUNY Phonology Forum / Conference on the Feature
in Phonetics and Phonology konferencián, City University of
New York, Graduate Center, New York, 2013. jan. 16.
• http://cunyphonologyforum.net/FeatureAbstracts/GosySiptar.pdf
Dilemma
• A magyar magánhangzó-harmónia szabályrendszere
meglehetősen bonyolult (HAYES et al. 2009, TÖRKENCZY
2011, REBRUS et al. 2012, TÖRKENCZY et al. stb.).
• Ez a bonyolultság teljes káosznak adná át a helyét, ha
az /aː/-t fonológiailag is úgy definiálnánk, ahogyan a
fonetikai jellege diktálja, vagyis olyan elöl képzett
magánhangzóként, amely harmónia tekintetében
váltakozó morfémákban hátul képzett környezetben
fordul elő, és amelynek az elöl képzett környezetben
előforduló megfelelője nyelvállásban, nem pedig
képzési helyben különbözik tőle.
Dilemma
• Másrészt: ha fonetikai tulajdonságaival nem
törődve továbbra is hátul képzett magánhangzóként elemezzük az /aː/-t, nem tesszük ugyan a
magánhangzó-harmónia leírását a jelenleginél is
bonyolultabbá, ám ezt a viszonylagos egyszerűséget annak árán érjük el, hogy megnöveljük a
távolságot az /aː/ fonetikai tulajdonságai és
fonológiai jegyértékei között, miáltal a leírás ezen
a ponton absztraktabbá válik, talán túlságosan is
absztrakttá.
Dilemma
Dilemma
A hosszúsági váltakozások nehézséget jelentő része
lenne az /ɔ/ és az /aː/ közötti (fa ~ fát típusú)
alternáció; olyan nyújtó szabályra lenne szükség,
amely nemcsak hosszúvá és kerekítetlenné teszi,
hanem egyben elöl képzetté is változtatja az /ɔ/-t.
Ez önmagában is meglehetősen természetellenes
lenne, de az igazi problémát az /aː/ és /eː/ közötti
magánhangzó-harmóniabeli váltakozás jelentené.
Dilemma
Azt kellene állítanunk, hogy a két, egyaránt elülső
magánhangzó közötti alsó : középső szembenállás
ad számot hangrendi viselkedésükről, mégpedig
úgy, hogy a középső nyelvállású alternáns fordul
elő elöl képzett környezetekben és az alsó nyelvállású alternáns hátul képzett környezetekben.
Ez a magánhangzó-harmónia szabályait nemcsak
bonyolulttá és kaotikussá, hanem egyenesen
motiválatlanná és felettébb erőltetetté tenné.
Megoldás?
Megoldás?
Az lesz a legjobb, ha visszatérünk ahhoz a
megoldáshoz, hogy nem bánjuk, ha a
magyar magánhangzók megkülönböztető
jegyes elemzése ezentúl absztraktabb
lesz: az elöl képzett alsó kerekítetlen
hosszú [aː]-t továbbra is „hátul képzett
alsó kerekítetlenként” tartjuk számon.
Megoldás?
Amíg a folyamatban lévő változás nem jár azzal a
lehetséges, de nem túl valószínű következménnyel, hogy a harmonikus váltakozások
rendszere teljesen felborul, a legjobb, amit
tehetünk, hogy továbbra is úgy teszünk, mintha az /aː/, változó fonetikai arculata ellenére,
még mindig hátulsó magánhangzó lenne a
magyar magánhangzórendszer fonológiája, a
hangrendi váltakozások szempontjából.
KÖSZÖNÖM A FIGYELMET
Hivatkozott irodalom
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
ABARI KÁLMÁN – OLASZY GÁBOR 2012. A formánsmenetek rendszere CVC kapcsolatok
magánhangzóiban a C képzési helyének függvényében. Beszédkutatás 2012: 70–93.
ARCHANGELI, DIANA – PULLEYBLANK, DOUGLAS 1994. Grounded Phonology. MIT Press, Cambridge.
BEKE ANDRÁS – GRÁCZI TEKLA ETELKA 2010. A magánhangzók semlegesedése a spontán
beszédben. In: NAVRACSICS JUDIT szerk., Nyelv, beszéd, írás. Pszicholingvisztikai tanulmányok I.
Pannon Egyetem, Veszprém. 57–64.
BOLLA KÁLMÁN 1995. Magyar fonetikai atlasz. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
CHOMSKY, NOAM – HALLE, MORRIS 1968. The sound pattern of English. Harper and Row, New York.
GIEGERICH, HEINZ J. 1992. English phonology: An introduction. Cambridge University Press.
GÓSY MÁRIA 2004. Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris Kiadó, Budapest.
GÓSY MÁRIA 2012a. BEA – A multifunctional Hungarian spoken language database. The
Phonetician 105/106: 50–61.
GÓSY MÁRIA 2012b. Az alsóbb nyelvállású magyar magánhangzók formánsszerkezete. In: GÓSY
MÁRIA szerk., Beszéd, adatbázis, kutatások. Budapest, Akadémiai Kiadó. 43–66.
GÓSY MÁRIA 2013. Inter-speaker and intra-speaker variability indicating a synchronous speech
sound change. In: SZIGETVÁRI PÉTER szerk., VLlxx: Papers in linguistics presented to László Varga
on his 70th birthday. Budapest, Tinta Könyvkiadó. 313–332.
GÓSY MÁRIA – BÓNA JUDIT 2014. Magánhangzók ejtése fiatalok és idősek spontán beszédében.
Magyar Nyelv.
Hivatkozott irodalom
•
•
•
•
•
•
•
•
GÓSY MÁRIA – SIPTÁR PÉTER 2013a. Abstractness or complexity? The case of Hungarian /a:/.
Előadás az Eleventh International Conference on the Structure of Hungarian konferencián,
Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2013. augusztus 29–31.
GÓSY MÁRIA – SIPTÁR PÉTER 2013b. Ungrounded phonology. Előadás a CUNY Phonology Forum /
Conference on the Feature in Phonetics and Phonology konferencián, City University of New
York, Graduate Center, New York, 2013. január 16.
GÓSY MÁRIA – SIPTÁR PÉTER 2014. Abstractness or complexity? The case of Hungarian /a:/. In: É.
KISS KATALIN – XX – XX szerk., Approaches to Hungarian 14: Papers from the 2013 Piliscsaba
Conference. John Benjamins, Amsterdam.
GRÁCZI TEKLA ETELKA – HORVÁTH VIKTÓRIA 2010. A magánhangzók realizációja spontán
beszédben. Beszédkutatás 2010: 5–16.
HAYES, BRUCE – ZURAW, KIE – SIPTÁR PÉTER – LONDE, ZSUZSA 2009. Natural and unnatural
constraints in Hungarian vowel harmony. Language 85: 821–862.
KEMPELEN, WOLFGANG VON 1791. Mechanismus der menschlichen Sprache nebst der
Beschreibung seiner sprechenden Maschine. J. V. Degen, Wien.
KOVÁCS MAGDOLNA 2004. Pros and cons about Hungarian [a:]. Grazer Linguistische Studien 62:
65–75.
MÁDY KATALIN 2008. Magyar magánhnagzók vizsgálata elektromágneses artikulográffal normál
és gyors beszédben. Beszédkutatás 2008: 52–67.
Hivatkozott irodalom
•
•
•
•
•
•
•
•
MAGDICS KLÁRA 1965. A magyar beszédhangok akusztikai szerkezete. Nyelvtudományi
Értekezések 49. Akadémiai Kiadó, Budapest.
OLASZY GÁBOR 1985. A magyar beszéd leggyakoribb hangsorépítő elemeinek szerkezete és
szintézise. Nyelvtudományi Értekezések 121. Akadémiai Kiadó, Budapest.
REBRUS PÉTER – SZIGETVÁRI PÉTER – TÖRKENCZY MIKLÓS 2012. Dark secrets of Hungarian vowel
harmony. In: CYRAN, EUGENIUSZ – KARDELA, HENRYK – SZYMANEK, BOGDAN szerk., Sound, structure
and sense. Studies in memory of Edmund Gussmann. Wydawnictwo KUL, Lublin. 491–508.
SIPTÁR PÉTER – TÖRKENCZY MIKLÓS 2000. The phonology of Hungarian. Oxford University Press,
Oxford és New York.
SZENDE TAMÁS 1999. Hungarian. In: Handbook of the International Phonetic Association.
Cambridge University Press, Cambridge. 104–107.
TÖRKENCZY MIKLÓS 2011. Hungarian vowel harmony. In: OOSTENDORP, MARC VAN – EWEN, COLIN –
HUME, ELIZABETH – RICE, KEREN szerk., The Blackwell companion to phonology. Wiley-Blackwell,
Oxford. 2963–2989.
TÖRKENCZY MIKLÓS – SZIGETVÁRI PÉTER – REBRUS PÉTER 2013. Harmony that cannot be represented.
In: BRANDTLER, JOHAN – MOLNÁR VALÉRIA – PLATZACK, CHRISTER szerk., Approaches to Hungarian
13: Papers from the 2011 Lund Conference. John Benjamins, Amsterdam. 229–252.
VÉRTES O. ANDRÁS 1980. A magyar leíró hangtan története az újgrammatikusokig. Akadémiai
Kiadó, Budapest.